Még egyszer a Csodaidőkről.
Annak idején nagy felhajtást váltott ki Görgey Etelka Csodaidők
tetralógiájának első kötete. Azóta már megjelent a második rész is, a
Kiszakadtak. Mi most, Jud jóvoltából mégis visszatérünk az Ogfákhoz,
de azért reméljük, hogy valaki megírja a folytatás recenzióját, netán bírálatát.
Kritikára fel, soláriások!
Ismertető Raana Raas: Az ogfák
vöröse c. regényéről
Kölcsönkaptam Raana Raas
regénytetralógiájának első részét. Igazából nem bírtam rá magam, hogy korábban
megvegyem, aztán meg már nem láttam a boltokban, vagy ha igen, akkor vagy nem
volt rá keret, vagy valami mást szereztem be. Nem is tudom miért, hiszen sok jó
kritikát kapott, fantasztikus könyv mivolta ellenére jól fogyott, és azóta
megjelent a második kötet is.
Arról, hogy nem szántam rá magam korábban, nagyban tehet az, hogy négy, hosszú
részből áll, és ez egyfelől sok pénz, másfelől meg nem biztos, hogy minden
könyvet kiadnak. Főleg, ha a szerző nemcsak ismeretlen, de ráadásul magyar. Most
úgy tűnik, komoly esély van arra, hogy a sorozat harmadik része is napvilágot
lát tavasszal.
Ellene szólt a regény hivatalos honlapja,
ahol közvélemény-kutatástól kezdve találunk olyan fórumokat is mint pl. "ki a
kedvenc szereplőd?"; mindez számomra komolytalanná tette a dolgot. Ugyanígy az
írónő álnévválasztása is. Értem a koncepciót (Raana Raas az egyik
mellékszereplő), csak igazából feleslegesnek tartottam, főleg, hogy egyébként
nem is E/1-ben (hála az égnek!) íródott a cselekmény.
A borító sem jelentett valami nagy vonzerőt (azóta kapott a sorozat szebbet,
jobbat).
Szóval elolvastam Az ogfák vörösét. Az első ötven oldalon kapkodtam a
fejem, és bele kellett rázódnom, megjegyezni a sok idegen kifejezést, szereplőt,
elhelyezni a történéseket. Az információk sűrűjén mégis könnyű túljutni, mivel
meglehetősen olvasmányos stílusban íródott a regény, ráadásul hamar kiderül, ki
az a három karakter, akiknek a szemszögéből látjuk kibontakozni az eseményeket.
Sajnos megkedvelnem nem sikerült őket, még akkor sem, ha némi változáson esnek
át. Volt, aki a szerző szemére vetette, hogy sablonosak. Túl tökéletesek, főleg
a férfi szereplők: olyanok, amilyennek egy nő látni akarja/képes őket. Ezzel
egyet kell, hogy értsek, pl. sokszor nőiesen reagálnak a férfi szereplők;
olyasmi érdekli őket, ami inkább nőre vall, semmint férfira. Ez nem lenne baj,
ha volna indoka, miért is nem férfias az a férfi szereplő. Csakhogy én ilyet nem
találtam.
Zavart az is, hogy egyes karakterek olykor életkorukat messze meghaladó
képességekről és tudásról tettek tanúbizonyságot. Nekem túl sok volt az egy
oldalra/családra jutó géniuszok, de legalábbis kivételes képességekkel megáldott
szereplők száma.
Jó dolog, ha a történet fordulatos, ám néha az volt az érzésem, erőltetetten
követik egymást az események; túl nagy véletlenek során érnek össze a szálak,
majd kiderül, hogy az egész nem is a véletlen műve, mint az lenni szokott…
Minden mindennel összefügg. De ennyire? Raana Raas bolhákat emel elefántok
szintjére, miközben az elefántok sosem törődnek a bolhákkal. Olyan szereplők
kerülnek középpontba, akiket valószínűbb, hogy egyszerűen eltaposnának, de
legalábbis kihagynának a játszmából. Ahhoz, hogy egy bolha közel kerüljön a
tűzhöz, ne csak egy sors legyen a sok közül, hanem a történet folyásában
szerepet kapó, azt alakító valaki, tennie kell valamit. Addig csak sodródnak.
Éppen ezért nem vagyok benne biztos, hogy a szerző a megfelelő szereplőket
választotta az első könyv nézőpont karaktereinek.
Az összes, nitan nyelvű szöveget átugrotta a szemem, és kerestem a
fordítást, ami hol lábjegyzetben volt, hol pedig rögtön a főszövegben. (Ezt
tettem egyébként A Gyűrűk Ura esetében is, míg mások tünde betűvel írtak
puskát fizikaórára, én klingonul sem tanultam meg, pedig igazán kedveltem azokat
a nagy melákokat.) A kreált, jövőbeni, módosult angol nyelv felesleges
háttérelem, ami nekem nem tett hozzá, és ha elvennénk, egyáltalán nem zavarna.
Kicsit úgy jártam a regény globális konfliktusaival is, mint a
mikro-eseményekkel, a szereplők személyes problémáival. Nem késztetett
állásfoglalásra. Nem késztetett választásra. Mintha minden szembenálló félnek
meglenne a maga igaza, és előbb-utóbb a másik győz, afféle ismétlődő történelmi
szükségszerűségként. Mikor több ezer ember hal meg egy robbantásban, ugyanúgy
nem éreztem semmit (csak azt, hogy na, talán elkezdődik valami, ami már régóta
érik?), mint mikor két jelentősebb mellékszereplőt is kivont a forgalomból a
szerző. Gyanítom, az első kötet végére valamelyik nézőpontkaraktert kellett
volna egy igazi cliffhangerért "beáldozni", így nincs bennem az a várakozás, ami
miatt lerágom a körmöm a következő kötet megjelenéséig.
Valaki írta, hogy a történet simán elműködne akár egy középkori, „fantasy”
környezetben is, és emiatt megkérdőjelezhető, hogy egyáltalán sci-firől van-e
szó. Irányzatbeli meghatározásokba inkább nem bocsátkozom, van, aki szerint
űropera, mások szerint társadalmi vagy éppen ifjúsági SF. Az biztos, hogy
semmiképpen nem szűkebb értelemben vett sci-fi: Etelka eleinte elhelyez itt-ott
némi „hard SF” magyarázatot, de aztán ezeket szerencsére teljesen hanyagolja.
Annyi minden más vonja el az olvasó figyelmét, hogy részemről némileg
„lebutítva” adnám a szereplők szájába az űrhajók repülési elvének elemzését is,
azt a bekezdést pedig egy az egyben kihúznám, mikor a 3D sakk részletesebb
szabályait ismerteti. Amúgy is ott van a regény végén a függelék, az pl.
tipikusan abba való lett volna. Jut eszembe, egy térképet viszont el tudnék
viselni valahol az elején, azt ugyanis csak a regény honlapjára tévedők
találnak.
Kicsit úgy jártam a Csodaidőkkel, mint az Éjszakai őrséggel vagy a 10.,
kínai novellákat tartalmazó Metagalaktikával. Sok pozitív vélemény után
nekem nem igazán jelentett olyan könyvélményt, ami meghatározó, ami hat rám,
sokszor eszembe jutna, sőt mi több, arra késztetne, hogy további műveket (éppen
a folytatást) olvassak a szerzőtől. Pedig Etelka jól ír, főleg, ha
belegondolunk, hogy ez az első regénye. Végre valaki, aki tud fogalmazni, észben
és kézben tartani a világot, amit alkotott, és amiről látszik, mélyen, belülről
fakadt, s ha valami, ez igen tiszteletre méltó. Családregény, de nem
szappanopera, fantasztikus irodalom, de nem értéktelen ponyva, sok szereplővel,
fordulattal. Magyar viszonylatban rendkívüli, nem csoda, ha olyan sokan
rajonganak érte, meg tudom érteni ennek okát. Azonban van egy amerikai úriember,
aki ezt az irányt végletes tökéllyel űzi. George R. R. Martinnak hívják.
Ez pedig két dolgot jelent: egyrészt, nem olvasom el a többi részt, mivel nem
ragadott magával a Csodaidők világa, a szint túl magas: a Tűz és Jég dala
ciklus. Másrészt viszont hány magyar sci-fi/fantasy szerzőt is hasonlíthatunk
egyáltalán Martinhoz?
