Két világ találkozása
Hiába kutakodtam a saját emlékeimben rejtőző Gödöllőben K.CS. új regényének előképei után, nem találtam sem ólom-, sem ezüst-, sem acélerdőt. Hiába laktam ott, hiába jártam annak idején a városka utcáit, a főszereplők családi házára sem emlékszem. És valamivel később a saját Zuglómban sem találkoztam az iskolája felé igyekvő titokzatos, kamaszodó leányzóval. De azért bízom Csillában annyira, hogy elhiggyem neki, valahol a síneken túl, a gödöllei város szélén, tényleg ott húzódik a halandók számára áthatolhatatlan tündérerdő határa, és ráadásul a történet Emeséje nap, nap után a Cházár András utcán végigsietve közelíti meg az alma matert.
De mégis mi az oka annak, amiért elfogadom azt az elképzelést, hogy a határmezsgye két oldalán élő világok szereplői ebben a történetben találkozhatnak, hogy egymás ellen vívják ádáz csatáikat, melyeknek a tündérvilág civódásai, hatalmi harcai mellett egy a célja – feloldani az átkot, a hősök egymás ellen megfogant gonoszságait? Talán éppen az, hogy a főhős kivételével a történet egyik szereplője sem makulátlan, és ahogy később kiderül, valamikor, valahogy egyszer mindenki megfizet tévedéseiért, az elkövetett bűnökért. És hiába állnak rendelkezésükre rejtélyes erők, varázseszközök, ebben a világban is léteznek végzetes események, tragédiák, amelyeket nem lehet mágikus erővel visszacsinálni. De miért hisszük el mindezt, miért bízunk az Ólomerdő fantasyvilágának sajátságos törvényeiben? Mert azzal, hogy az olvasó könyvet vesz a kezébe, egyfajta megállapodást köt az íróval, elfogadja a szerző által kitalált történetet. Kompromisszumra hajlandó, de csak akkor, ha hitelesnek találja sorait. Mert lehet szó akár a legvadabb szerzői képzeletcsapongásról, de annak legalább az olvasás idejére vagy optimális esetben hosszabb, tartós távon meggyőzőnek kell lenni.
Bárcsak mese lenne!
Erre figyelmeztet a szerző a fülszöveg utolsó mondatával. És igaza van. Mert a mesebeli szereplőitől, látványos atribútumaitól eltekintve ez a regény egy elég nyomasztó történet. Sok emberi és túlvilági gyengeséggel, hibával, fanatizmussal. A történet kiinduló ötlete egy egyszerű motivációjú ellenségeskedés, mely az ólomerdőbe behatoló emberi lény birtoklása felett lobban fel két, örökké viszályban álló tündérlány között. A mi világunkban olyan hétköznapinak tűnő féltékenység álnok következménye szülte átok okozza a regény kettős bonyodalmát. De egyet nem szabad elfelejteni – a fanzasyvilágban a nálunk közönségesnek számító elcsábítás súlyos árulásnak minősül, és kegyetlen büntetést von maga után.
A történet mozaikjellegű felépítéséből adódóan lassan rajzolódik ki a múlt, vissza-visszanyúlva az időben és a kettős térben állítjuk össze magunknak a komor történetet. Pedig nem túl bonyolult a cselekmény.
És most akkor következzen az ominózus spoilerfigyelmeztetés!
Az idegen, nem evilági közegbe véletlenül(?) bejutó hétköznapi ember párválasztása végzetes konfliktusba sodorja az idegen birodalom lakóit. A szerelem nem bizonyul elég erősnek ahhoz, hogy együtt tartsa a felemás családot, és ez a következtetés tulajdonképpen mindkét világban egyaránt érvényes, egyetemes igazságnak bizonyul. Emellett a regény másik izgalmas tanulsága az író által mesterségesen felépített világ ezoterikus törvénykezése.
Fogalmad sincs, milyen is az, aki gonosz.
A regény összeveti az evilági és a mágikus birodalmat működtető szabályokat, és tanulságos módon ebből a Tündérország kerül ki „erkölcsi győztesként”. Ott ugyanis az ígéreteket mindig meg kell tartani, mert a csalárdságért vagy sima tévedésért mindig fájdalmas büntetés következik.
És a kezdőkonfliktus következtében a két mostohatestvér hollóvá és hattyúvá változása és ennek kihatása a két közösségre szomorú következményeivel áthatol a másik, közönséges világ következő generációjába is. Amikor pedig az emberi és a tündéri gyengeségek következtében Gödöllőn is tragikusan összegubancolódnak a szálak, ugyan kire marad a feladat, hogy megpróbálja helyrerakni a dolgokat? Ki próbál újra és újra visszajutni a halandók számára áthatolhatatlan varázserdőbe, hogy visszahozza a honvágya miatt megszökött feleségét, gyermekének anyját? A történet emberi gyengeségekkel megvert szereplője. És utána ki más indul el a mágikus világban ragadt apa után, mint a hétköznapi életben magára maradt lány?
Mindennek meg kell fizetni az árát
Ijesztő kalandok során és a nehezen értelmezhető titokzatos, belső szabályok következtében nyomasztónak tűnő mágikus világban vívja csatáját a regény főszereplője, Emese. De hiába arat győzelmet, hiába sikerül kiszabadítania apját, a másik világ gonosz úrnője utánanyúl, és keserves bosszút áll. A mágikus mese nem végződik happyenddel, mert két ennyire eltérő világ át-átjáró szereplői nem képesek háborítatlanul egymás mellett létezni. És a főszereplőre a jövőben is várnak nehézségek. Sőt, ahogy az utolsó mondatokból kiderül, feloldás nem lesz, hiszen az író felveti a pár év múlva várható, a két világ találkozásából kibontakozó újabb kalandot. Már most sejtjük, hogy az akkorra már felnőtté cseperedő főszereplő egészen más körülmények és feltételek között találkozik majd a fekete lovaggal.
A végzetnők furcsán sodorták a fonalat…
A két világ ábrázolása.
A fantasyzsánerben már sokszor találkozhattunk varázslatos erdőkkel, a természetet akarattal, értelemmel felruházó, öntörvényű, mágikus entitásokkal. K.Cs. regényében azonban a Rengeteg inkább csak egyfajta háttér, passzív díszlet a tündérvilág színpadán. Igaz, az erdő néha gonosz vesszőfutással bünteti a területére betolakodókat, máskor engedelmesen teljesíti a negatív protagonista, az Özvegy parancsait. De a fantasyvilág egyéb eszközei is visszafogottabban jelentkeznek, a legizgalmasabbak közül nem sikerült kellő funkcióval ellátni a nagyhatalmú szeleket, viszont borzongató a varázsiralás, és ötletes a toll, a levél és a különleges erővel bíró hajszálak szerepe. A történet mellékszereplői közül a legérdekesebb a pszichés kettéhasadásra ítélt apró termetű manó és a szívtelenség büntetése alól feloldozást kereső félszerzet, Rabonbán, aki az őt sújtó átok alóli feloldást a főszereplőnél, Emesénél keresi. És ez az epizód a jövőbe kimutatva máris előrevetíti az Ólomerdő folytatását. A két mostohatestvér viszonylag szürke figurája maradt a történetnek, az Özvegy is egyszínűen gonoszra sikeredett. Az emberi alakok a K.Cs.-nál már megszokott hitelességgel hozzák figuráikat, a párbeszédeik élők, autentikusak. Vagyis csak a mágikus világ hagyott az olvasóban egyfajta hiányérzetet. A magyarázat talán az, hogy többnyire az Ólomerdőben járatlan Emese tapasztalatain keresztül ismerkedünk meg a fantasy közeggel.
Miért?
És itt bukkan fel az a kérdés, amely az első pillanattól foglalkoztatott, hogy miért és kinek is íródott ez a regény. A miértre könnyű válasz kínálkozik. Mert ha jön az ihlet, akkor egyszerűen írni kell.
A másik kérdés már kicsit bajosabb.
A történet főszereplője, Emese, egy fiatal tizenkét éves leányzó, aki amellett, hogy már gimnazista, mellesleg félig tündér. Már ebből kitűnik, hogy a regényt fiataloknak szánta az író, olyanoknak, akik olvasás közben hinni képesek a kettős világban, és leginkább a női olvasók táborába tartoznak. Mert hiába urbanfantasy az Ólomerdő, mégiscsak egy kamaszlány fájdalmas élményekkel teli fejlődésregénye, aki a csipp-csupp iskolai viták mellett fájdalmas fantasztikus megpróbáltatásokon keresztül próbálja elrendezni a családját sújtó tragikus végzetet és megbirkózni a sors által rárótt kettős élet nehézségeivel. Kénytelen átugrani egy fejlődési szakaszt, a regény legizgalmasabb részében kemény erkölcsi dilemmával szembesülve nehéz döntéseket hozni, kamaszból hirtelen felnőtté válni.
A fantasy egyébként sem túl terjedelmes olvasótáborához képest meglehetősen szűkre szabottnak tűnik az Ólomerdő célközönsége. De aki kedveli az ilyen világokat, K. Cs.-nak hajlandó elhinni, hogy létezhetnek ilyen bonyolult, ellentmondásos, meséken túli történetek. És még tanulság is van bennük.
Szokatlan regény az Ólomerdő, nem egy édes álomba elringató mese. És már most sejtem, hogy a felsőbb osztályba lépő Emese felnőtt tündérkalanjdai még érdekesebbek lesznek. Ne kelljen hét évet várni reájuk!
