Álmok a jövőről
(alcím: A sci-fi klasszikusai)
Az Arión Kiadó 2010-ben megjelentette az Út a csillagokig antológia folytatását.
Az Álmok a jövőről tematikailag hasonló az első kötethez, 4 részből áll, mindegyik 4-4-elbeszélést, novellát tartalmaz:
I. Űrutazás
John Wyndham: Túlélni
Anne Mccaffrey: Az éneklő hajó
Dmitrij Bilenkin: Űrhidegfóbia
Cesare Falessi: Az űrpilóta igazsága
II. Én, a robot
Walter M. Miller: Én alkottalak
Keith Laumer: Háborús ereklye
Herbert W. Franke: Joe, a kiborg
Brian W. Aldiss: Neanderbolygó
III. Harmadik típusú találkozások
Robert Sheckley: A szörnyetegek
A. Bertram Chandler: A ketrec
Arthur C. Clarke: Tüzek a mélyben
Ray Bradbury: Valaki, aki vár
IV. A jövő társadalma
Frederik Pohl: Alagút a világ alatt
Kate Wilhelm: Nagy voltál, baby!
Juan G. Atienza: Három- vagy négymilliárd kivándorló
Ilja Varsavszkij: Az örökös
A könyv szép kivitelű, fehér papíron olvasóbarát a szöveg betűmérete. Látványos a külső borítója: az előtérben lévő főalak két kezét az égbe emeli döbbenetében, mert félelmetes űrjármű (égitest) közelít az égő városközpont bábeli zűrzavara felé. Ez a festett sötét látomás előrejelzi, hogy borongós, pusztító, vérzivataros álomképeknek leszünk majd többnyire szemtanúi.
Kiváló a kötet összeállítása, már az előző részben is tetszett az az ars poetica, hogy a jó könyv titka a válogatott írók sokszínűségében rejlik. A többnyire angol és amerikai szerzők mellett a világ más tájairól is csemegézett a szerkesztő, így szovjet-orosz, olasz, osztrák, ausztrál, spanyol szerző tollából származó kisepika is terítékre került a könyvben.
+++
„A science-fictiont elbeszélés-közegében határozhatjuk meg, amelyben állítólagos tudományos hipotézisek idézésével és eddig ismeretlen mechanikai eljárások felfedezésével lehetségesnek ábrázolják a látszólag lehetetlent. A science-fiction többnyire álom a jövőről; néha meg is valósul.” (The Oxford Companion to American Literature)
I.
John Wyndham: Túlélni (1956) című horror sci-fije sokkolt, ez az űrutazás a Marsra bizony rémálom a javából. A Sólyom űrhajó talajkutatókat, bányászokat és kalandorokat szállít a vörös bolygóra. Egy váratlan meghibásodás után 14 férfi és 1 nő reked az irányíthatatlanná váló űrjárművön. Egy szemernyi esélyük sincs a túlélésre. A kivétel itt is erősíti a szabályt.
Wyndham története nyitó novellának nekem túl erős volt, véres borzongás a javából.
Ha már álmodnék valamit a jövőről, én elsőre nem ilyen sztoriról ábrándoznék. Bár az álomképeknek nem parancsolhatunk, jönnek kéretlenül.
Anne Mccaffrey: Az éneklő hajó (1950) melankolikus meséje meghatott, több érzelmet fedeztem fel egy gömblényben, mint néhány kevélyen könyöklő kortársamban. A kötelességteljesítés példaképeként tisztelem e fura ember és gép keveréket: a Helva néven öntudatra ébredő titokzatos agyhajót. A tisztelet, a csodálat és a szerelem emócióját is megtapasztalja, de kegyetlen árat fizet érte.
Dmitrij Bilenkin: Űrhidegfóbia (1972) novellája arra figyelmeztet, hogy a dermesztő gondolatok a valóságérzetünket könnyen befolyásolhatják.
Cesare Falessi: Az űrpilóta igazsága (1963) fogott meg a legjobban, ez az elbeszélés a kedvencem a könyvből. Hiszen gyakran érzem magam is úgy, hogy a hivatás taposómalma és a gyermeknevelő, családszerető magánélet gyakorta összeegyeztethetetlen.
A főhős egyszer csak rádöbben, hogy a hírnév, a karrier, az űrutazás paradoxona által lehetséges hosszú, gazdag élet, nem ér fel egy pici apróság ölelésével, mosolyával.
II.
W. M. Miller: Én alkottalak (1958) cselekményében egy távoli holdon kitartóan, hűségesen szolgáló automatikus robotautomata fegyvercentrum meghibásodik, és irtózatos gépfenevaddá válik. Mindenkit ellenségnek tekint, még a megjavítására küldött alkotóit is.
Keith Laumer: Háborús ereklye (1972) balladája szinte az előző folytatása, de antitézise is egyben.
Az Űrhadsereg tulajdonát képező öreg csatagép egy városka avitt műemlékévé vált. Rozsdás, beszélgető emlékoszlopként tekintenek rá, a távoli háború utolsó mementójaként.
Ám váratlanul felbukkan a Hadianyag-felszámoló Bizottság tisztje, és bebizonyítja, hogy az öreg fegyver, nem vén fegyver. Az is igazzá válik az utolsó csata után, hogy ha a robot megtette a kötelességét, akkor a gépezet mehet.
Herbert W. Franke: Joe, a kiborgjában (1972 = jó évjáratnak bizonyult) egy távoli rendszerben a magány és az unalom gyötrelmeit enyhíti egy hű kiborg, aki az egyszem asztronautát minden veszélytől megvédi. Ha kell, még a saját érzéseitől is.
Brian W. Aldiss: Neanderbolygó (1969) a leghosszabb történet a kötetben. Sőt álom az álomban. A gépek a megsemmisítő atomháború után átveszik a hatalmat a végtelenül meggyengült emberiségtől. Védik, óvják a szerves lényeket (főleg önmaguktól), de szigorúan ellenőrzik is.
Sokan az emberi építmények szeméthalmán tengődnek, nem kérnek a humotok (ember tervezte robotok) gyámkodásából. A Földön a fosszilis energiaforrások gyakorlatilag kimerültek, úgyhogy más világok után kell nézni utánpótlásért (pl.: Lenin-bolygó).
Fejlett az űrutazás, de főleg gépek a felfedezők. A történet néhol parodisztikus, máshol kegyetlenül komoly. Újítás a szerzőtől, s félek maróan jövőbelátó a miniandroidok, Nincstelen Államok, Közös-Európa, robotokrácia szerepeltetése a kisregényben. Feltűnik az agy Neander-völgyi régiója is, s eljutunk egy olyan világba, ahol markánsan kettéválnak az őskori emberfajták csoportjai.
III.
Robert Sheckley: A szörnyetegek (1953) története szarkasztikusan szatirikus hangvételű. Azt a több ezer éves kérdést feszegeti, hogy meg tudjuk-e különböztetni a jót a rossztól. Aki úgy érzi, hogy a válasz egyértelmű, az feltétlenül olvassa el ezt a novellát. Szembesülhet azzal, hogy sokszor csak nézőpont kérdése, melyik oldalra sodródik az ember, s nem kizárt, hogy rövid idő után – a körülmények viharos változásának köszönhetően - már a másik térfélen találja magát. A cselekmény előrehaladtával újabb és újabb kérdéseken gondolkodhatunk el. Mi az ember, ki az emberséges? Miről ismerszik meg az értelmes, az erkölcsös viselkedés, mire jók a törvények? Előfordulhat-e, hogy maguk az elnyomottak, a kizsákmányoltak ragaszkodnak – akár életük árán is ahhoz -, hogy továbbra is rabszolgasorban maradjanak?
A. Bertram Chandler: A ketrece (1957) gúnyosan továbbgombolyítja az előző műben felvetett kérdésáradatra a válaszkereső fonalat. A bebörtönzés felettébb megalázó, főleg, ha állatnak vélik az embert. Hogyan tudja bebizonyítani, hogy ő értelmes lény? A nálunk árulkodó jegyek a más galaxisokból érkezők számára nem biztos, hogy mérvadóak. Ráadásul egy messzi bolygón kényszerleszállás következtében űrhajótörést szenvedett ötven egynehány túlélőjének még az idegen környezethez való alkalmazkodás is alig-alig sikerül. A totálisan demoralizálódott csapat a gombaspórák özönétől megtépázottan és önmagukból kivetkőzötten kerül olyan helyzetbe, amikor más erkölcsi törvények lépnek életbe. A csattanót pimaszság lenne elárulnom, ketrecbe zárom az „egeret”.
Arthur C. Clarke: Tüzek a mélyben (1972) tudományos expedíciója bebizonyítja, hogy nem kell messzi csillagrendszerekbe utaznia az emberiségnek, hogy értelmes lényekkel találkozzon. A földrétegek szuperszonikus vizsgálatakor kiderülhet, hogy a bányáinkkal, kútjainkkal épphogy megkarcolt felszín alatt a mélyben titkok lappanghatnak. 10 mérföldnyi lefelé haladás után már több száz fok a hőmérséklet és óriási a nyomás. Mi lehet akkor 1000 mérföld mélységben? Valószínűleg a Pokol. Élhetnek-e alant értelmes lények, elképzelhető-e 12 mérfölddel a földfelszín alatt hatalmas kiterjedésű városra bukkanjunk?
Kicsit sem kimerítően tudományos és meghökkentőn fordulatos válaszokat ad mindezekre Clarke.
Ray Bradbury: Valaki, aki vár (1949)
Aki űrhajós felfedezőkre, bátor, önfeláldozó legénységre, kivédhetetlen csapdára, a Mars meghódítására tippel: jól gondolja. Aki 10 ezer éve kihalt szellemvárosokat – bár a történetben említésre kerülnek - kíván látni a vörös bolygón, keressen más Bradbury-novellát.
Aki nem számít a Lélek Kútjának horrorba hajló történetére, az lélekben készüljön fel rá.
IV.
A jövő társadalmának nyitónovellája, Frederik Pohl: Alagút a világ alatt (1954) elbeszélése a legütősebb, legváratlanabb fordulatokat tartogató mű a kötetben.
Az alaphelyzet: Guy Burckhardt, a főhős rémálmokra ébred már napok óta. Nem érti, mi történhetett vele. Egyre több gyanús jelre figyel fel a környezetében. A legérthetetlenebb, hogy minden áldott nap június 15-e van. Egyik 24 óra olyan, mint a másik, csak az erőszakos reklámok cserélődnek. Nyomozásba kezd, barátokra, szövetségesekre és megértő, csábítóan csinos ellenségekre talál. Ez utóbbiak marslakók lennének? Az alig észlelhető változások nem törik meg a monotonitást, az apró hibás dolgokból és az őrületes reggeli ébredésekből egyszer azonban elege lesz. Megpróbál kitörni ebből a zsákutca-életből. Nem tudja, hogy mi vár rá.
Kate Wilhelm: Nagy voltál, baby! (1961) nálam csak 5 pontot kapna a maximális 10-ből. Talán azért, mert nem szeretem a valóságsókat.
Bár itt különleges produkciónak lehetünk tanúi, hisz a főszereplő(k) agyába beültetett átadó segítségével mások életét élhetik a kedves előfizetők. Átélhetik, amit gondol, érez, élvez, de a magány, a fájdalom, a félelem is befészkelheti magát az agyukba, ha éppen ez van műsoron. Csak egy dollár egy hónapra! Ne feledjék, már 37 millióan kipróbálták. Fantasztikus!
Juan G. Atienza: Három- vagy négymilliárd kivándorló (1974)
A távoli jövőben a gazdaságilag, politikailag és katonailag egységes, békés Földön az emberiség túlnépesedett.
A saját termékenysége okozza a pusztulását. A közeli bolygókon lehetetlen az átlagembernek megtelepedni, a tengeri alga-projektre nem maradt idő, a sivatagok és erdők termékennyé varázsolása lassan haladt, a részleges elvándorlás sem hozott enyhülést.
Drasztikusabb intézkedésekre is érkezett javaslat az ENSZ-hez, de a pestisjárvány, háborúk és a humánus helyi kiirtás egyéb formái (többek között a regionális nácizmus gázkamrákkal, irányított, koncentrált radioaktivitás netán vegyi hadviselés) is elvetésre kerültek.
Atienza tréfál velünk, de ezt groteszk formában teszi, nevet az olvasó, de közben kirázza a hideg. Tényleg, mi lesz, ha egyszer eljön az az idő, amikor efféle gondokkal és problémamegoldásokkal kell szembenéznünk?!
A Ruffin-terv azonban reménykedésre ad okot. Időutazás segítségével három- vagy négymilliárd kivándorló eljuthat a földtörténeti ókorba. Igaz, hogy az ezredik nemzedékükre kipusztulás vár a geológiai katasztrófák miatt, de addig is élhetik világukat. Élik is. Sőt!
Ilja Varsavszkij: Az örökös (1968)
Az utolsó ember és az utolsó mesterséges agy túlélte a rezonanciabombák pusztítását.
Folytonosan marják egymást, pedig kimondhatatlanul félnek, egyikük sem akar egyedüli örököse lenni a Földnek. A városok épen maradtak, s a tárgyaknak sem lett komolyabb bajuk. Csak az élőlények váltak szénfekete porrá.
A zárótörténet az Út a jövőbe kötet utolsó írásához (Szilárd Leó: Üzenet a csillagokhoz) hasonlóan mélységes aggódás az emberiség jövőjéért. Figyelemfelhívás a fenyegető háborúk kiszámíthatatlan következményeire.
„Legfőbb óhajom minden nép barátsága, mert csak ez a barátság mentheti meg a Földet a katasztrófától. A science-fiction is hozzájárulhat ehhez a barátsághoz, mert a közös veszélyek, közös problémák, közös célok előtt álló emberiség képét mutatja fel.” (Isaac Asimov)
