avagy Kelet-Európa SF-filmműveszetének mesés kincsei
Kelet-Európa SF filmművészetéről küldött érdekes és kimerítő beszámoló szerzője eolomea, aki szenvedélyéről a következőképpen vall:
„Mérnök-tanár vagyok, nem filmesztéta, és közel két évtizede ismeretterjesztő/tudományos oktató munkát folytatok. Tehát nem hivatásos filmtörténész vagyok, viszont nagyon érdekelnek a filmek [is]. A specialitásom a kelet-európai SF filmek, és ezen belül is az űrkutatással foglalkozó alkotások [amikből van egy kis gyűjteményem, ami valószínűleg a nagyvilágban is különlegesnek számíthat - nem a darabszámot tekintve, hanem inkább a ritkaságot/értéket nézve]. A világ minden tájáról [Japánból, Ausztráliából, Oroszországból, Németországból stb.] szedegettem össze ezeket a filmeket vagy jó évtized alatt. Kedvenceim az utópisztikus filmek/regények, és a tudós-író Ivan Jefremov nagy rajongója és csodálója vagyok.
Egy álom felé - avagy Kelet-Európa SF-filmműveszetének mesés kincsei
1. Feltárul a Kozmosz
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a kerek világnak egy karéja, amit úgy hívtak, hogy ‘kelet-európai blokk‘. Itt, a láthatlan üveghegyek közé beszorítva, az emberek nemcsak mást ettek [például hamburger helyett borscsot vagy halászlét] és mást ittak [Coca Cola helyett kavszt vagy házi málnaszörpöt], mint a Nagy Víz túlpartján akkortájt (vagy mint most mindenhol), hanem másfajta filmeket is csináltak. Csakhogy ezek a réges-régi alkotások, mintha csak a hétfejű sárkány őrizné őket még ma is, szinte teljesen ismeretlenek maradtak a széles e-nagy világ előtt. Így nem csoda, hogy állandóan ugyanaz a húsz-harminc – szinte kizárólagosan angolszász eredetű – film neve kóvályog a levegőbe, amire a hősies rajongó bátran rá tudja sütni a "legeslegjobb film, ami valaha készült" jelzőt. Pedig nagyon sok kiváló filmet találhatunk a volt szocialista országok terméseiben is. Ennek a rejtett "keleti" kincsnek – legalábbis egy részének - felszínre hozására tett szerény kísérlet ez az írás.
A keleti SF filmeknek gyökeresen más jellemzői vannak, mint a nyugatiaknak. Olyan "furcsa" eszmék kapnak központi szerepet bennük, mint a népek összefogása, humánum és barátság, és nem utolsó sorban valódi, melyről jövő érzelmek. A keleti filmekben meg a csírája sem lelhető fel – a "túlparton" szinte mindig ellenségesnek ábrázolt – idegenek iránt érzett paranoiás félelemnek; egy szovjet filmben egyébként is inkább gitárt rántanak elő, nem pedig revolvert. Úgyszintén, bar nagyon hosszú ideig a kelet-európai filmekben alkalmazott trükkök egy szinten voltak a hollywoodiakkal – vagy akar meg is előztek azokat –, a látvány sohasem öncélú, és nem a mondanivaló hiányát hivatott elfedni.
Némelyikünknek látatlanban is előítélete lehet az "átkosban” forgatott filmekkel kapcsolatban, főleg az ezen alkotásokba csepegtetett propagandát tekintve. Nos, ilyesfajta politikai természetű adalékok valóban fellelhetők itt-ott, de meglepő módon, elég csekély dózisban. Például, ha a "másik oldal" képviselője szerepet kap egy keleti SF-ben, az szegről-végről pozitív – csupán a kormánya által megtévesztett – delikvensként kerül ábrázolásra. Egy ilyen nyugati figura egy űrexpedíciónak ugyanolyan hasznos tagjává válik, mint azon derék kozmonauták, akiknek a farzsebében eleve ott lapul a piros pártkönyvecske. A szocialista SF filmekben tehát a politika sohasem mászik az ember képébe annyira, hogy a nagy egészet lerontsa – és hát ugyebár a Függetlenség Napja sem a Szovjetunióban készült. (És ha mégis, ugye, hogy ugyanez szovjetben mennyire visszatetsző lenne? – Cím: "A Nagy Októberi Forradalom Napja". Történet: Leonyid Brezsnyev alteregója a Kremlből egyenesen egy MiG pilótafülkéjébe ugrik, és az égen villámként cikázva szétver egy egész galaktikus inváziót – miközben a képernyőt kétpercenként beborítja a sarló/kalapácsos vörös zászló. Kitüntetések átadása a Földet megmentő hős szovjet katonáknak és párttitkároknak – valamint a kolhozok bátor műtrágyaszóró pilótáinak – a Vörös-téren. Konyec.) Na, inkább lássuk a filmeket, amik, szerencsére, valóban elkészültek.
A témával foglalkozó irodalom általánosan a Metropolis-tól számítja a modern értelemben vett tudományos fantasztikus filmek történetet, pedig Fritz Lang néma klasszikusát a szovjet Aelita három évvel előzte meg. Az Alekszej Tolsztoj - aki távoli atyafiságban állt a nagy Lev Tolsztojjal - regényéből 1924-ben készült Aelita talán az első igazi ún. űropera. A klasszikus történetben három delikvens - egy mérnök, egy volt katona, és egy detektív – egy űrhajóval a Marson köt ki, ahol találkoznak a bolygószomszédunk elbűvölő hercegnőjével. A sztorinál – amelyben a mérnök a hercegnőbe, Aelitába, szeret, a jó obsitos kihasználja az alkalmat, és lelkesen forradalomra buzdítja az elnyomott marslakókat, míg az ügyefogyott detektív ott csetlik-botlik, ahol tud – még érdekesebb a film képi világa. A nagyszabású expresszionista marsi díszletek meg a mai szemmel is lenyűgözők – de ami igazán megkapó, az a páratlan ötletesség, amivel az idegen civilizáció kerül ábrázolásra. Ahogy ezt észrevesszük, a mai gépek, eszközök valahogy sohasem sikerednek olyanokká a valóságban, mint ahogy azt a múltbeli fantasztikus művekben elképzeltek. Aelitában viszont teljesen szakítottak azzal, hogy a fantasztikus szerkezeteknek funkcionálisnak kell tűnni, csak éppen egy kis futurisztikus kiigazítással. Példának hozom a marslakók távcsövet, amivel a Földet kémlelik – ami egyáltalán nem távcső, hanem egy átlátszó háromszögekből és tekergős huzalokból kártyavárhoz hasonlóan összetákolt valami. Aelita népszerűsége mit sem halványodott az elmúlt jó nyolc évtized alatt; ritka kivételként, több DVD változatát is kiadták a filmnek, némelyiken szimfonikus, a másikon rock zenével helyettesítve a klasszikus [Prokofjev ihlette] zongoraklimpírozásost.
A 30-as évek derekán két újabb nagy ívű SF látványossággal rukkoltak elő a szovjet filmstúdiók. 1935-ben látott napvilágot Az érzés elvesztése című film, ami Karel Capek híres R.U.R. című regényéből készült (amiben a cseh író megismertette a világgal a 'robot' szót). Alig röppent el egy év, máris egy újabb fantasztikus film került a szovjet mozikba Kozmikus utazás – egy filmnovella címmel. Bár trükkjeinek színvonala egyenetlen, a film látványos és kiemelkedik a tudományos megalapozottságával – ami nem meglepő, hiszen elkészítésében olyan géniusz működött közre, mint Konsztantin Ciolkovszkij. Az 'űrkutatás atyja' nemcsak a film alapjául szolgáló regényt írta [Távol a Földtől], hanem a forgatás alatt tudományos szaktanácsadóként is szolgált. A történetben egy tudós professzor - a bürokratikus űrkutatási hivatal vezetőjének tiltakozása ellenére – harmadmagával egy kockázatos, de sikerrel záruló holdutazást hajt végre. A szkafanderek és az űrhajók szerelőcsarnoka még 70 év távlatából is impresszívek, és a jövőbeni Moszkva az egysínű magasvasútjaival és impozáns épületeivel még most is futurisztikusnak tűnik. Az érzés elvesztésétől eltérően, a Kozmikus utazás még mindig néma film – így, az Aelitához hasonlóan, ez a film is tálcán kínálta magát ahhoz, hogy a feltörekvő orosz rock-zeneszek kiélhessék kísérletező kedvüket rajta.
A Nagy Honvédő Háború okozta törés után a szovjetek az 50-es évek második felétől ontani kezdték a jobbnál jobb SF filmeket. Ennek a kornak meghatározó egyénisége volt Pavel Klusancev, akinek a dokumentum- és játékfilmjei az egész világ SF filmművészetére is óriási hatást gyakoroltak. Klusancev 1957-ben készült Út a csillagokhoz című dokumentumfilmje nélkül például a 2001 - Űrodüsszeia is más [rosszabb] lett volna. Bár az űrkutatás jövőjét elképzelő dokumentumfilmek Amerikában már kicsit korábban is készültek [Walt Disney filmjei], ami kiemeli az Út a csillagokhoz-t az a páratlanul lenyűgöző, de ugyanakkor hitelesnek ható látványossága. Klusancev későbbi – a 60-as években készült – Hold és Mars dokumentumfilmjeihez hasonlóan, Út a csillagokhoz rövid dramatizált jelenetekkel zárul - és igazából ezek a tudományos-fantasztikus betétek azok, amelyek láthatólag még Stanley Kubrickot is megihlették. A forgó "kocsikerék" űrállomás belseje az Út a csillagokhozban, vagy az égi kísérőnk felszíne felett suhanó holdbusz a Holdban, mind-mind a 2001 előhírnökei. Úgyszintén, Kubricknak az a módszere, hogy a felülről lelógatott 'űrhajóst' alulról filmezte - és így a színész teste jótékonyan eltakarta a függesztő madzagot - is Klusancev ötlete volt.
Klusancev nagyon sok csillagaszati témájú dokumentumfilmet rendezett, de sajnos mindössze egy játékfilmet. Az Alekszander Kazancev regényéből 1962-ben készült Viharok bolygója egy látványos, szórakoztató, vérbeli tudományos-fantasztikus történet, ami egy balul indult, de sikeresen záruló Vénusz-expedíciót mesél el. A pirospozsgás kozmonauták csapatat egy amerikai tudós is erősíti John nevű robotjával – "aki" amolyan egyenes ági leszármazottja az amerikai Tiltott bolygó Robby névre hallgató intelligens masinájának. (Ugyanez a robot szerepet kap egy későbbi, rendkívül bájos és szórakoztató – de ugyanakkor nagyon is mélyértelmű és elgondolkodtató – sci-fi vígjátékban, Robertnek hívtakban.) A ’Föld nővérének’ felderítésében az űrhajósok segítségére van egy cuki kis kétéltű jármű, ami amúgy Luke Skywalker lebegő járgányának egy korábbi modellje is lehetne. A film története egy kicsit meglepő is, ugyanis a szép Vénuszlakók – bár jószándékúan a távolból vigyázzák a felderítő csapat minden lépését – tapintatosan elkerülik, hogy kapcsolatba lépjenek a földiekkel. Hát, ismerve magunkat, nem hibáztathatjuk őket...
2. Az ég hivó szava
A látványosságot tekintve Klusancev említett dokumentumfilmjei még a Viharok bolygóját is túlszárnyalják – ami a minden idők egyik legnagyobb SF film látványtervezőjének, a géniusz Jurij Svecnek a közreműködésének tudható be. Svec tehetséget mar a Kozmikus utazásban is felvillantotta, de zsenialitása igazán – az említett Klusanvev dokumentumfilmek mellett – a 60-as évekbeli szovjet SF filmekben bontakoztatta ki. Az évtized hajnalán A Nap szputnyikja voltam és Az ég hívása nyitotta meg a látványos és szórakoztató űroperák (amiknek egyik tagja a már tárgyalt Viharok bolygója) sorát. Különösen a Scev közreműködésével készült Az ég hívása érdemli meg a figyelmet. Ez a film is egy igazi science-fiction, amiben az egészséges fantázia reális alapokról rugaszkodik el, és szárnyal fel a szédítő magasságba. A történetben két amerikai űrhajós – hogy megelőzze a szovjeteket, akiknek mar készen állt a Mars űrhajójuk – felelőtlenül belevág egy mars expedícióba. (Halkan megjegyzem: szóról szóra ez játszódott le a valóságban, amikor az amerikaiak, megneszelve a szovjetek hasonló tervét, nagy kapkodás közepette elzavarták az Apollo 8 legénységét a Hold körüli térségbe.) Az űrhajó bajba kerül, és az űrhajósok életét az önfeláldozó szovjetek mentik meg. Bar a kozmonauták is elesnek így attól, hogy leszálljanak a Marsra, a nemzetközi csapat mégis nagy boldogságban és barátságban tér vissza a Földre. A mondanivaló: a legfontosabb az emberi élet, és csak azután jön csak a tudomány - és a politikai (ami amúgy is csak éket ver a tudásra szomjas nemzetek közé) pedig semmit sem számít. Az Ég hívása tele van felejthetetlen képekkel; talán a legmegkapóbb jelenet az, amikor egy kisbolygó felszínen álló űrhajósok előtt méltóságteljesen felkel a Mars óriási vörös korongja.
Az ég hívása
A négyrészes trilógia (Douglas Adams után szabadon) utolsó filmjében, a lírai beütésű Egy álom felé-ben Svec ismét brillírozott; az 1963-ban készölt film jeleneteit talán csak a 2001-ben látottakmúlják felül (de még lehet, hogy azok sem). Bár a tudományos hitelesség ugyanúgy megmaradt, Egy álom felé jegyeit viseli egy megközelítésnek is. Egy távoli égitestről, Centuriusról (gondolom, a többszörös Alfa Centaury csillagrendszer valamelyik bolygóját jelenti) egy űrhajó indul el a Földre, de szerencsétlenül jár; a fő űrhajó a Marsra zuhan, míg egy mentőcsónak a Vörös Bolygó egyik kísérőjén, a Foboszon köt ki. A földi [szovjet] űrhajósoknak sikerül az egyetlen túlélőt, egy szép női lényt megmenteni és visszahozni a Földre.
Az angol-amerikai 2001 előtt egy évvel kezdtek neki a szovjetek a leggrandiózusabb SF film vállalkozásuknak: Jefremov Az Androméda-köd cimu nagy sikerű regényének filmre vitelének [azonos cím alatt]. Sajnos, a tervezett nagyszabású trilógiának csak az első része készült el A Vascsillag foglyai alcímmel. Az Androméda-köd így, csonkán is figyelemre méltó: talán a legjelentősebb utópia, amely nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy ábrázoljon egy olyan - békés, igazságos és mindenkinek egyforma esélyeket juttató - világot, amit összefog egy egyetemleges cél: az ember tokélesedése és az egész emberiség fejlődése. A filmből kissé hiányoznak a futurisztikus Földet bemutató nagytotál látképek, viszont az idegen bolygón játszódó jelenetek kiváló trükkök révén kerülnek bemutatásra. (Csak sajnálhatjuk, hogy ennek az egyedülálló eposznak a 2. és 3. része sohasem készült el - a veszteség nem kisebb, mint ami akkor állt volna elő, ha a 2001 a holdi monolit kiásásával véget ért volna.)
Ebben a korban a kelet-európai filmek trükkjei sokszor felülmúlták az amerikai ellenlábasaikét. Ez késztette némely amerikai "filmművészt" arra, hogy megszerezze ezeket - a már tárgyalt vagy a későbbiekben sorra kerülő – filmeket, az amerikai ízlés[telenség]hez átformálja, és eladja, mint a sajátját. Ez mar önmagában is felháborító - de ami igazán gyalázatos, az az, ahogy az "átformálást" végrehajtották. Az, hogy a becsületes szláv nevekből angol lett, nem szép –, de az, hogy az emberi tudásszomjról, a világ megismeréséről és önfeláldozásról szóló Egy álom feléből egy vámpírfilmet csináljanak [A vér királynője címmel], az már felháborító. És az, hogy Az ég hívása legfelemelőbb jelenetet – ahol az amerikai űrhajós látomásában megjelenik egy túlvilági lény az Igazság Fáklyájával – Francis Ford Coppola kicserélje a férfi és női ivarszervekre kísértetiesen hasonlító emberevő szörnyekre [Csata a Nap mögött], az egyenesen undorító. (Vajon mit szólt volna Coppola a következőkhöz? - "A Szovjet Internacionalista Filmstúdió bemutatja Francos Fordovics Koppolov filmjét: 'A Vörös Csillag Traktorgyár keresztapája'. A történet [amiben minden olyan eredeti jelenet, ahol eldördült egy fegyver, ki van cserélve vidáman integető és virágokat szóró pionírok képeivel] középpontjában egy szocialista brigád hétköznapjai állnak, élükön egy nagytiszteletű aranykoszorús brigádvezetővel, akit a dolgozók családiasan csak 'Keresztapa elvtárs'-ként tisztelnek. A brigád – nemes küzdelemben megelőzve a többi munkáscsapatot – végül is elnyeri a gyár vörös vándorzászlaját. A filmen végigvonuló munkásdalok az utolsó taktusukat rúgják. Konyec.")
Sajnos, az amerikai filmiparosok böllérkését több más kelet-európai film sem kerülte el. Így lett például a kelet-német A néma csillagból Az első űrhajó a Vénuszon (amiben szemérmesen ki lettek nyisszantva egy bizonyos Hiroshima nevű japán városra történő utalások is), vagy a csehszlovák Ikarie XB1-ből Utazás a Világegyetem végére (aminek "csak" a vége lett megváltoztatva – ismételten bizonyságot adva arról, hogy az amerikai filmesek feltalálták a visszájára fordított alkímiát: képesek aranyból sarat csinálni). A lengyelekkel, románokkal, szovjetekkel, jugoszlávokkal, bolgárokkal kooperáló DEFA A néma csillaggal – ami Stanislaw Lem Asztronauták című regényéből készült 1959-ben –, indította el a kiváló űroperák sorát. A filmben – nem meglepő módon – egy nemzetközi legénység indul a Vénuszra, ahonnan egy szerencsétlenül járt űrhajót indítottak el a Földre. A film – ami az atomháború veszélyeire is felhívja a figyelmet - kiválósága a vénuszi tájak ábrázolásakor tűnik elő igazán; a rendkívül színes és eredeti, nem evilági helyszínek még a mai szemmel is lenyűgözőek.
A következő DEFA űropera a Jelek – egy űrkaland (anno a magyar mozik Meteorvadászok címmel vetítettek), ami 1970-ben készült Carl Rasch regényéből. A nyugati szakirodalom Andrej Tarkovszkij Solarisában látja Kelet-Európa válaszát a 2001-re - pedig ha valóban volt ilyen válasz, akkor az a Jelek. Azon túl, hogy direkt 2001-ből kölcsönzött képi utalások tűnnek fel a filmben, amit nem lehet nem észrevenni, az az egyértelmű hasonlóság az Űrodüsszeia híres vágásához a csonttal és űrhajóval – csakhogy a kelet-német filmben a csontot [ami lényegében az emberiség első fegyvere!] egy repülő gyerekjáték váltja fel. (Érdemes hozzátenni, hogy a megvágatlan 2001-ben a Földön éppen háborúra készülnek, és a látszólag békésen keringőző űrhajók is igazából atomtöltetet hordozó katonai műholdak.) És itt van a csont... akarom mondani a mondanivaló elásva: ami a Kubrick filmjében rideg - és potenciálisan pusztító – technika, az a német filmben játékosság és humánum. A film képi világa (bár egy kissé egyenetlen) pazar.
A harmadik eresztés egy kellemes - látványos és kimondottan intelligens – űropera: Eolomea (Magyarországon Eltűnt nyolc űrhajó címmel vetítettek). A filmben a Földön titokzatos üzenetet vesznek a Hattyú csillagképből. A hivatalos állásfoglalás ellenére egy professzor elindít nyolc űrhajónyi legénységet, hogy egy kockázatos misszió keretében – ahonnan az ő eletükben már nem lesz visszatérés – felderítsék a jel forrását. Az 1972-ben készült film főhőse – egy cinikus, a világűrtől megcsömörlött és a Földre visszavágyó űrhajós – is hozzácsapódik a bátor csapathoz. Ez az önzetlen – és önkéntes – cselekedet példának szolgál arra, hogy az egyes ember alárendelheti a személyes kényelmet az egész emberiséget szolgáló nemes céloknak. A DEFA űreposzok sorát a Csillagok porában című alkotás zárta 1976-ban. A film készítőit láthatólag meglegyintette Iván Jefremovtól A Bika órája című utópia/antiutópia; egy távoli bolygón játszódik a történet, ahol az elnyomott bolygólakók segítségére sietnek a fejlettebb földi társadalom képviselői.
Természetesen nem csak űrkutatásos SF filmeket csináltak Kelet-Európában. Az Alexander Beljajev kiváló regényéből sikeresen filmre vitt romantikus A kétéltű ember viszonylag széles körben ismertté vált. A csehszlovákok néhány évvel korábban, 1955-ben készítették el a Jurassic Parkot közel négy évtizeddel megelőző Utazás az idő kezdetéhez című filmet. Karel Zeman alkotásában – a rendező több Verne adaptációt is készített – néhány gyerek végigevez egy folyón, ami visszavisz az idők kezdetéhez. A dinók és egyéb ősállatok, mintha csak Z. Buriannak Az ősidők állatai c. képeskönyvéből léptek volna elő...
Visszatérve az űrrel kapcsolatos filmekhez; a csehszlovákok amúgy nem sok 'igazi' science fiction filmet csináltak – az ő specialitásuk a fantasztikus elemekkel dúsított vígjáték –, de azért ezen a területen is alkottak egy pár mesterművet. Ilyen a fentebb már említett Ikarie XB1, aminek Lem Magelán felhő címe korai regénye volt az alapja. Bemutatva egy kvázi generációs űrhajó útját az Alfa Centauryra, a briliáns Ikarie – a kelet-európai filmeknél már megszokott módon – az emberi drámákra összpontosít jobban, mint a technikai vagányságokra. Ettől függetlenül ez a 60-as évek közepén készült film nagyon látványos is – főként, ami az űrhajó belsejének kialakítását illeti. A rendező, Jindřich Polák későbbi filmje, az időutazásos paradoxonnal eljátszadozó, elmés Holnap felkelek, és leforrázom magam teával már ismét a cseheknél népszerű komikus elemekre koncentrál.
Az Oldřich Lipský rendezte Ember az első századból [1961] című film látszólag csak egy a számtalan csehszlovák sci-fi vígjáték közül – de a valóságban a film jóval több ennél. A komikus elemek mögött ugyanis nagyon is mélyenszántó gondolatok rejtőznek. A sztori – ami láthatólag, bar nagyon-nagyon távolról, Lem Visszatérés [a csillagokból] című regényéből merített ihletet – röviden a következő: az űrhajón ügyetlenül ügyködő kárpitos – Jozef – véletlenül kilövi magát, és egy eszeveszett sebességű száguldás után (Einsteinnek köszönhetően) a jövőbeli Földön köt ki. A megzavarodott Jozef barátunk – aki meg van áldva a szocialista [és általában bármiféle átlagos] embertípus minden jellemzőjével: ügyefogyott, kapzsi és önző – sehogy sem találja a helyét abban a társadalomban. A Szputnyik 1 fellövésétől számított 5. században ugyanis a magántulajdon és pénz már megszűnt, az emberek jóságosak, de igazságosak, a tudomány virul, és az országhatárok és viszályok köddé váltak. Jozef – akit hiába próbálnak egoizmus ellen gyógyítani a türelmüket lassan elveszítő házigazdák – végül is elmenekül ebből a számára oly' borzalmas helyről. Rémülten vonja le a következtetést, hogy ugyebár mit is lehet csinálni olyan világban, ahol nem lehet mások fölé kerekedni, lévén hogy a lehetőségek mindenki számára eleve adottak. Jozef megy, és a képernyő elsötétül, de maradnak a gondolatok... olyanok, mint amik akkor hívódtak elő, amikor pl. a 20. Század Múzeumában, a fegyverek termében, a felszabadul gyerekek jót nevetnek a felrobbanó bombák hangjára. A robot tárlatvezető hozzáfűzi: "Ilyenekkel játszadoztak a felnőttek a 20. században; ezekkel a fegyverekkel egész városokat lehetett elpusztítani – míg a kisgyereket megbüntették, ha kitört egy ablakot." Hat, igen...
Ezzel befejezzük a főbb kelet-európai SF filmek tárgyalásának első menetét - a második eresztés [amiben az esszésorozat 3. része a SF filmek másodvirágzását fogja tárgyalni, míg a 4. rész a néhány kiválóságot is felvillantó leszálló ágat taglalja majd] hamarosan következik. Addig talán annyit, hogy akinek valamiféle előítélet blokkolná le azt, hogy ezekkel a "keleti" fantasztikus filmekkel megismerkedjen, az próbálja a valódi világot [pontosabban: annak az illető elméjében megjelenő képét] kiiktatni ill. az azzal való összehasonlítást mellőzni. Elvégre a művészet önmagáért van - és pl. egy csodaszép lányhoz íródott szerelmes vers akkor is elbűvölő az olvasónak, ha a költőt megihlető fehérszemély a valóságban Frankenstein unokahúga volt.
Folytatás...
Írta: Eolomea
© Solaria Sci-Fi Magazin . Minden jog fenntartva.
