(A Möbius-szalag rengeteg érdekes dolgot tár fel, pl. az egyoldalúságot,
hiszen a szalagnak egy határoló vonala és csupán egy oldala van. Nem
irányítható felület, valójában alapvető eleme a nem irányíthatóságnak…)
 

Hát ez jól kezdődik, egyoldalúság és irányíthatatlanság, gondoltam, amikor kibányásztam a következő sf portré alanyom nickjének magyarázatát. De ha jobban belegondolok, akkor az a kevés, amit N. A.-ról és a Möbius-szalagról tudok, nagyjából összecseng. Legalábbis az egyoldalúság vonatkozásában, mert ahol eddig felmerült a neve, az ott csakis a sci-fivel kapcsolatban történt. De jó szokásom szerint kíváncsiskodásom afelé terelt, hogy e meglehetősen monotonnak tűnő egyoldalúság mögé betekintsek.

A megkörnyékezést azzal a felszólítással kezdtem, hogy mindent szeretnék tudni róla. Talán attól a pillanattól kezdve, amikor – ahogy azt egy megjegyzésében olvastam – gyerekkorában, a papírgyűjtések alkalmával összeguberált pár klasszikus Galaktikát. Vagy esetleg korábbról is, ha az sf iránti szenvedélye ennél is régebben kezdődött. És főleg honnan, hogyan indult N. A., és milyen úton – ennek kacskaringóira is kíváncsi lennék – jutott el a Galaktika irodalmi szerkesztői íróasztaláig. Mert az ő esetében, úgy tűnik, mégiscsak minden a sf körül mozog. És N. A. készségesen, kiadósan válaszolt, igaz, célirányosan indult kérdezősködésem kuszán kaotikus, de remélem annál érdekesebb interjút eredményezett.

N.A.: Hát jó, kezdjük az elején! 1967. július 20-án születtem, kerek két évvel az első Holdra szállás ellőtt. Talán ez a kora gyermekkori esemény predesztinált a tudományos-fantasztikus irodalom imádatára. Ki tudja?
Hogy pontosan mikor és mivel kezdődött a dolog, az a múlt homályába vész. A gyerekkori hatások közül azonban mindenképpen kiemelnék néhányat. Először is a tévében látott színvonalas magyar esti meséket, mint például a Mikrobi vagy a Mézga család. Másodszor rengeteget hallgattam rádiót, leggyakrabban rádiójátékokat. Ezek közül a nyári Szíriusz kapitány-sorozatok nagy kedvenceimmé váltak. Harmadszor pedig általános iskolám szerencsére jól felszerelt könyvtárral rendelkezett, aminek rendezgetésében magam is szívesen segédkeztem, üres perceimben falva a régi Pajtás újságok képregényeit.

Ide vezethető vissza az olvasás szeretete nálam. Amikor letudtam a mesekönyvek, indiános és egyéb kalandregények akkoriban kötelezőnek tűnő fázisait, valahogy rátaláltam az sf-re. Ekkor már egy közeli Szabó Ervin Fiókkönyvtárba jártam, amit jócskán elláttak fantasztikus könyvekkel, többek közt a Kozmosz-sorozat addig megjelent köteteivel. Rávetettem hát magam Asimov klasszikus Alapítvány-trilógiájára, Bradbury elbeszéléseire, a Delfin Könyvekre (A szökevény robot, Meteorok viharában, A nyikorgó idegen és társaik)… és persze a Galaktikákra.
 

Hát igen, alig pár sornyi életrajz után máris felbukkan a Galaktika. Akkor gyorsan rá is kérdezek arra a bizonyos legendás möbiusi könyvgyűjteménynek a gyökereire. Hogyan kezdődött, hogyan alakult, ma hogyan néz ki, mi mindent tartalmaz?

N.A.: Olvasásból a gyűjtésre nagyjából 1979-ben álltam át, amikor egy karácsonyra szüleimtől megkaptam az első Metagalaktikát, valamint a Galaktika 30. számát. Nem sokkal később megvetettem még magamnak Ursula K. LeGuintől A sötétség balkezét (amit aztán hosszú évekig nem olvastam el – szerencsére). Gimnazista koromban már antikváriumokban vadásztam régebbi kiadványokra, és a pár száz kötetes alapkönyvtárat viszonylag könnyen sikerült is összeszedni.
Beleszerettem az orosz szerzőkbe – bár az akkoriban még kötelezően tanított orosz nyelvvel ez sem tudott megbarátkoztatni. Sokkal jobban érdekelt az angol, amit apám, mivel külkereskedelmi vonalon dolgozott, beszélt valamelyest. Tőle ragadt rám ez-az, egyszer pedig leültem egy frissen beszerzett Országh-féle kétkötetes Angol–magyar nagyszótárral, és elkezdtem olvasni az első oldaltól, mint valami regényt. Persze a végéig nem jutottam el, máig sem tudom, ki a gyilkos. :)

És itt máris nagyon gyorsan az angol nyelvnél tartunk. Az első lépések, fordítások, szerkesztések és rácsodálkozások…

N.A.: Unokanővéremmel sok nyári vakációt töltöttünk együtt, közösen kezdtünk írni és fordítani. Istenem, hányszor meggyűlt a bajunk az ezer magyar jelentéssel bíró, amúgy szimplának látszó angol szavakkal! Sajnos ő jobban szerette a krimiket, mint a sci-fit, így közös „munkáink” egy idő után elakadtak. Én tovább fordítgattam a saját örömömre, de közben filmrendezői álmokat dédelgettem, és forgatókönyv-vázlatokat írogattam mindenhova, sajtcédulákra, tankönyvek üres oldalaira és a legkülönbözőbb színű A4-es papírokra. A cél érdekében dolgozni kezdtem a Magyar Televíziónál, mint ügyelő, majd később, mint rendezőasszisztens. Közben többször felvételiztem a Filmművészeti Főiskolára, mindannyiszor sikertelenül. Ezt a jóformán el sem kezdődött karriert aztán alaposan derékba törte a katonaság.

Akkoriban másfél év volt még a kötelező szolgálat. Rengeteg elvesztegetett időnek tűnt, amikor benne csücsültem a közepében, de több dolgot is köszönhetek neki: először is barátságokat, másodszor rengeteg elolvasott könyvet, harmadszor pedig egy döntést, hogy új irányban folytatom az életemet. Leszerelésemkor, 1989-ben indult be Magyarországon a legális videopiac. Egymás után jelentek meg a forgalmazók, és a filmeket fordítani kellett. Az addigi szinkronos gárda egyszerűen kevésnek bizonyult a feladathoz, így sok fiatal is lehetőséget kapott. Kitaláltam, hogy mivel én már addig is hobbiból fordítgattam, akkor miért ne lehetne ezt magasabb szintre emelni. Egy Intervideo nevű céghez sétáltam be ismeretlenül az utcáról, és megkérdeztem, nincs-e szükségük munkaerőre. És ott találkoztam egy fantasztikus emberrel, Újhelyi Attilával, a dramaturgok vezetőjével, aki – hála a jó égnek – azt mondta: „rendben van, próbáljuk ki”. Adott nekem egy Woody Allen-filmet, azzal, hogy csináljak meg belőle egy negyedórát, és akkor meglátjuk. A többi már történelem: szinkrondramaturg vagyok immár közel húsz éve.

Írtam magyar szöveget krimiktől a westerneken át a horrorokig és a koncertfilmekig mindenhez, de persze az SF sem hagyott nyugodni (első teljes filmfordításom a Meteor című sztárparádés katasztrófafilm volt), és tovább fordítgattam elbeszéléseket, egyelőre a fióknak.
 

Valamit mesélnél arról a bátor akciódról, amikor próbafordítással a hónod alatt beléptél az utcáról egyenesen Kuczka Péter színe elé? És mi következett ez után?

N.A.: Végül 1990 nyarán összeszedtem a bátorságomat, és beállítottam a Galaktika szerkesztőségébe azzal, hogy szeretnék fordítói munkákat kapni. Hónom alatt egy Aldiss-novella gépelt kéziratát szorongattam, és bizony be voltam tojva rendesen a nagy Kuczka Péter színe előtt. Ő azonban meglepően kedvesen fogadott, rövid beszélgetést követően elvette a fordításom, aztán azt mondta, beszéljünk újra, ha sikerült elolvasnia. Az Aldiss végül az októberi Galaktikában jelent meg, de addigra már nem elsőként, mert közben az újonc testvérlapnak, az Atlantisznak kezdtem dolgozni. Ez utóbbi rövid életűnek bizonyult, a Galaktikának azonban egészen megszűnéséig, 1995-ig fordítottam.
1991-ben megjelent első cikkem a lapban, nagy szerelmemről, a Star Trekről. Alkalmanként később is kaptam lehetőséget cikkírásra, máskor pedig angolból fordítottam riportokat, tanulmányokat. És még egy fontos dolog történt velem ebben az évben: Kuczka Péter rám bízott egy egész könyvet, Stephen King Világnagy strand című novelláskötetét, ami aztán a Galaktika Baráti Kör számára jelent meg, zárt körű kiadványként.
A következő év megint hozott valami újdonságot, kezembe kaparintottam előbb a filmrovat egy részét, majd később az egészét. Ezt aztán a Galaktika megszűnéséig én írtam. Közben el-elvállaltam fordításokat más kiadóknál, így például a Cédrusnál, amelynek berkein belül részt vettem a kérészéletű Orion magazin szerkesztésében.
A Galaktika dicstelen végét követően filmrovatot vezettem a Bíborhold/Holdtölte szerepjáték-magazinban, majd a Pesti Műsor filmes cikkírója lettem, és mindezt azért, mert bármennyire szerettem is fordítani, nem bírtam annak az elfoglaltságnak a magányosságát, hiányzott a galaktikabeli műhelymunka. De hát azok az idők – akkor úgy tűnt – visszahozhatatlanul elmúltak.
 

Visszatérve az életpálya izgalmas pillanataira – milyen elgondolásból, mikor, hogyan alapítottál saját kiadót? Hogyan, mennyi ideig működött a Möbius Kiadó, hány könyvet adtál ki? Mi volt az az impulzus, amely arra késztetett, hogy egy szép napon úgy döntöttél, hogy neked okvetlenül kiadót kell alapítanod? És mi volt a legnagyobb nehézsége egyszemélyes kiadódnak?

N.A.: Olvasóként egyre inkább bosszantott a növekvő számban megjelenő fantasztikus könyvek nagy részének gyatra kivitele és szerkesztői koncepciótlansága, így atyai segítséggel megalapítottam saját kiadómat, hogy majd én mindent jól megreformálok. Hát, évekkel később rá kellett jönnöm, hogy ez nem ennyire egyszerű. Kevés pénzből, egyik könyvről a másikra botladozva nehéz működtetni egy ilyen vállalkozást, ráadásul két létfontosságú dolog is hiányzott belőlem: az a fajta agilitás, amivel az ember az önreklámot csinálja, és a józan kereskedői szemlélet. Azt a hét évet és a megjelentetett 25 könyvet azóta se bánom, de utólag visszagondolva csoda, hogy ennyi időt kibírt talpon a kiadó. Három, számomra fontos emberrel is összehozott ez a tevékenység, Szegedi Gáborral és Szigeti Sándorral, akiknek a könyveim fizikai megjelenésüket köszönhették kívül és belül, valamint Pék Zoltánnal, aki akkor érkezett a műfordítói pályára, s azóta jó barátom lett, és nem utolsósorban keresett szakember.
Ha nincs a Möbius-sorozat, Szélesi Sándornak és Michaleczky Péternek valószínűleg eszébe sem jut, hogy fölkérjenek az akkor körvonalazódó Átjáró magazin SF-harmadának szerkesztésére. Továbbmegyek, nélküle talán ma nem ülnék itt se, az újjászületett Galaktika irodalmi szerkesztői székében.
 

Miként és főleg miért ért véget a vállalkozásod? Meg lehet ma Mo-n élni egy egyszemélyes kiadóból?

N.A.: Lehet Magyarországon egyszemélyes kiadót működtetni, de igazából úgy, ha az embernek van érzéke az üzlethez. A saját esetemben azt hiszem, a sci-fihez van valamilyen érzékem, az üzlethez talán kevesebb. És tulajdonképpen azért ért véget a könyvkiadói tevékenységem, mert egészen végig saját, ill. kölcsönpénzből ment a vállalkozás, és hát az köztudott, hogy a könyvkiadás olyan fránya biznisz, hogy mindig egy könyv munkálatainak kezdetén kell befektetni egyben egy jókora összeget, ami aztán sokkal lassabban és sokkal apróbb adagokban jön vissza. Tehát ez így nem igazán volt működtethető. Vagyis valamiféle tőke mindenféleképpen szükséges ahhoz, hogy egy kiadó huzamosabban talpon maradhasson. Mondjuk, az sem tett igazán jót, hogy időnként olyan műveket adtam ki, amelyek, hogy úgy mondjam, nem igazán ragadták meg a tömegek figyelmét.
 

A kiadások után kérdéseimmel gyorsan áttértem a fordításokra. Mégpedig a legelejére: hogyan kezdted, végeztél valamilyen tanfolyamot, vagy miképpen tanultad meg a filmfordítások speciális követelményeit? Mit, milyen filmeket fordítottál?

N.A.: Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. Gyerekkorom óta hobbiszinten foglalkoztam a fordítással, és tulajdonképpen menet közben tanultam. Ez azért látszik is az első fordításaimon, amiket ha mostanában újraolvasok, bizony találok pontatlanságokat.

Fordította: Németh Attila

Csak sf fordításokkal foglalkozol, vagy kirándultál más műfajba is?

N.A.: Valahogy olyan helyzetbe nem kerültem, hogy ez fölmerült volna. Konkrétan egy nem sci-fi könyv van, amelyet fordítottam, George Lucas életéről szól, egy jó nagy képes album, rengeteg szöveggel, és egyszer járt nálam egy Sherlock Holmes utánérzés, amit a szerzője nem olyan régen (úgy 1993 körül) írt, de az végül nem került kiadásra.
 

Jelenleg már csak a Galaktikának dolgozol, fordítasz vagy máshová is teszel fordítói kirándulásokat?

N.A.: Fordítani máshova nem fordítok, mármint könyveket, szinkrondramaturgként időnként azóta is dolgozom, bár a Galaktika mellett viszonylag kevés az időm. Hogy a legutóbbi ilyen nagyobb munkáimat említsem, a Mátrix harmadik részét, a Fantasztikus négyest és az Alien vs Predatort én csináltam, de sok mást is, többek között a különböző tévéknek. Egy ideje elkezdtem németből is fordítgatni. Valamikor a kilencvenes években kemény másfél évig tanultam nyelviskolában németül, addig el nem tudtam képzelni, hogy én azzal a nyelvvel bármit kezdenék, mert nagyon utáltam. Viszont rengeteg olyan műholdas tévécsatornám volt, amelyekből éppen ezért egy mukkot nem értettem. Akkor azt mondtam, „a fene egye meg, hát mégiscsak értenem kéne azokat a filmeket meg műsorokat”, és a tanulás másfél éve után a maradék valahogy rám ragadt a tévézésből.

Minden Galaktikában találkozunk a neveddel nemcsak az impresszumban, hanem egy-egy novella alatt. Olyan kevés a jó fordító, vagy ez a tevékenység annyira összenőtt veled, hogy nem tudsz, nem akarsz lemondani róla? Nevezhetjük ezt szerelemnek?

N.A.: Igen, egyértelműen. Fordító lenne elég, nem az a probléma, egészen egyszerűen annyira szeretek fordítani, hogy nem bírom abbahagyni. Lehet, hogy kéne, mert kevés az időm. De hát az látszik, hogy könyvet már nem nagyon tudok vállalni.

Folytatás - 2. rész

© Solaria Sci-Fi Magazin . Minden jog fenntartva.

Közreadva: 2007-09-11 (1422 olvasás)