Juhász Viktor
Foglalkozása: hivatásos műfordító

És ráadásul szabadúszó-főállású fordító. Igen, mert a közvéleménnyel ellentétben vannak emberek, akik ebből is meg tudnak élni. És fiatal kora ellenére J. V. tekintélyes eredményeket tudhat magáénak. Mégpedig igencsak szimpatikus kombinációban. Mert számomra az aktív írás és a műfordítás összekapcsolása valahol nemcsak a sokoldalúság kifejezése, hanem egyfajta biztosítéka a nyelv mesterségbeli tudásának.
És megküldött bibliográfiája arra ösztönöz, hogy tisztelettel adózzam eddigi teljesítményének. Még egy ember, aki irigylésre méltón kései születése ellenére (1977), már jó pár könyvvel gazdagította a magyar könyvkiadást.

Jelen írásom célja elsősorban egy, a sci-fi világában tevékenykedő magyar fordító bemutatása. Mert megérdemli. De ahogy az olvasóimat kímélendő tapintatosan kihagyott szemzsibbasztó jegyzékből és portréalanyom szavaiból is kiderül, nem ilyen egyértelmű J. V. státusza. „Az a helyzet ugyanis, hogy szerintem nem vagyok sci-fi fordító, inkább olyan fordítónak és szerzőnek tartom magamat, aki kamaszkora óta szereti a science-fictiont meg a fantasyt, de ez a műfordítói munkásságomnak még csak a felét sem teszi ki.”
De azért azzal a megállapításommal senki se kezdjen el vitatkozni, hogy J. V. a kortárs SF fordítás egyik markáns alakja! Állítom ezt annak ellenére, hogy egyeseknek talán nem tűnik fairnek egy írás keretein belül kiemelni egy személyiséget a kétségkívül igen tehetséges író- és fordítókollégák táborából, akik, az olvasók nagy örömére igen sokan vannak. Mert szerencsére rajta kívül is folyamatosan születnek, tanulnak és fejlődnek fontos munkák magyarítói, remek írók, szerkesztők, lelkes kiadói emberek, olyanok, mint Csigás Gábor, Kleinheincz Csilla, Horváth Norbert, Békési József, Körmendi Ágnes, hogy a teljesség igénye nélkül csak néhány nevet említsek...

Ahogy a részletes felsorolásból is kitűnt, J. V. elsősorban műfordítóként dolgozik, íróként inkább a magyar fantasztikum rendszertelenül publikáló szerzői közé sorolható. 1997 óta, azaz 20 éves korától kezdve olvashatjuk novelláit antológiákban és különféle magazinok oldalain. A kilencvenes években induló fantasy generációra jellemzően kezdeti írásaiban ő is mások által teremtett képzelt világokban vendégeskedett – társszerzőként bekapcsolódott a M.A.G.U.S, Codex, az Ars Magica írói közösségbe, Raoul Renier Sain Sangué-antológiájába vagy a Héttenger alternatív Európájának alkotói táborába. Különös hangulatú novelláit a saját neve alatt jelentek meg, regényeit angolszász írói néven jegyezte.
De kezdjük az elején, a kérdéseim áradatára adott válaszokkal: „Angol bölcsészként végeztem és nem volt más szakom. Jól kell tudni angolul és nagyon-nagyon jól magyarul…”
Megint egy korán kezdő fiatalember, aki kérdésemre elmondja, hogy „már a középiskolában írogattam, ha nem is túl gyakran. A fordítás csak az egyetemen kezdődött. Mindig szívesen kipróbáltam volna, és olyan munkának tűnt, amivel tanulás mellett is lehet pénzt keresni. Kipróbáltam, tetszett, ment is, maradtam ennél. De elsősorban mindig írónak tartottam magamat, aki mellesleg fordításból él…”
És ahogy az már lenni szokott, az egyetemi évek alatt a próbafordítás után következett egy elvetélt fél-regény lefordítása, ami után hosszabb ideig szerepjátékok szabálykönyvei sorjáztak J.V. monitorán, majd egyre több és többféle felkérés futott be.
Majd a diploma után egyszer csak a hirtelen „felnőtté” vált ember azon vette észre magát, hogy akkor ő most már főállásban csinálja ugyanazt, de „dolgozóvá válása” első napjától ragaszkodott a szabadúszó státushoz.
Ma már elmondhatja magáról, hogy képes albumtól kezdve, gyerekkönyv, krimi, tudományos munka, kortárs irodalom, klasszikusok, ismeretterjesztő könyvek, SF, fantasy, számítógépes játékok megfordultak az íróasztalán.
A kedvenceire vonatkozó kérdésemre jól válaszolt: „Perdido pályaudvar, Anubisz kapui, Amerikai istenek. Ha nem fantasztikus irodalom: Coe – Trógerek klubja és Raymond Chandlertől az Isten veled, kedvesem!”
És ha már egyszer elismerte őket a kedvenceinek, kíváncsiskodásomra (előfordult-e már, hogy kapcsolatba lépett az éppen fordítás alatt álló szerzővel?) azt is hozzátette, hogy: „Neil Gaimannel és Miéville-lel leveleztem. A Perdidónál egyébként sokat segített a kapcsolattartás.” Azért szívesen belelestem volna a két SF-ember levélváltásába…
És amikor kedvenc kérdésemben kérek három szerzőt, címet, akit, amit a legszívesebben lefordítana… a következő választ kapom: „úgy fogalmaznék, Gaimantől, Miéville-től, Coe-tól bármit. A zseniális David Mitchell mondjuk érdekes kihívás lenne.”

És bármennyire is elhatároztam, hogy J.V.-ra, mint SF műfordítóra koncentrálok, mégsem tudtam megállni, hogy egy-két bekezdés erejéig ne térjek ki ugyanerre az emberre, mint íróra.
„Léteztek a középiskolai irományaim, ezeknek egy részét megmutattam barátoknak, párat elvittem Gáspár Andrásnak, de nem jelentek meg sehol. Némi szünet következett, meg az egyetem; ekkor történt, hogy Csigás Gábor barátom (szintén szerző) összeismertetett a Holdtölte nevű szerepjáték-magazin stábjával. Kezdetben cikkeket írtam, aztán a Talizmán nevű magazinnál ugyanez, de ott már sikerült kikönyörögni, hogy lehozzák egy novellámat. Ezután 1997-ben szinte egyszerre kerestek meg a Codex és a M.A.G.U.S szerepjátékok kitalálói, tulajdonosai, akik akkoriban új szerzőket szerettek volna az antológiáikba. Onnantól pedig kicsit a dominóeffektusra emlékeztet a dolog, mert a többi felkérést már ezen írások alapján kaptam.”

Mindig is érdekelt, milyen lehet egy szerzői kollektívában, idegen elképzelések alapján elindított történet alkotásában részt venni.
„Ez sok faktortól függ. A két eddig megjelent regényem (Keserű áramlatokon, Relikvia) a nehezebb kategóriába tartozott: mindkettő egy-egy létező világhoz kapcsolódott, amit mások alkottak meg; mintha darabot kellene írni egy színháznak, ahol már megvan a díszletek, a főhősök és a konfliktusok egy része. Ráadásul mindkét esetben az én regényem lett a legelső a tervezett sorozatból. Ez megtiszteltetés, viszont sokkal nagyobb hangsúlyt kap a könyvben világ megismertetése (ami pedig nem az én kitalációm). Ez izgalmas kihívás, másrészt kötöttség. Ezért is jelent meg mind a két regény álnéven: nem azért, mert ez afféle hagyomány a műfajban (bár az), vagy mert szégyenletes lenne, hanem így akartam éreztetni, hogy a könyv nem száz százalékig az enyém, mások munkája is benne van.
Ha adott projekthez készülő novellákról van szó, már nincsen annyira megkötve a szerző keze. Sokkal könnyebb szinte teljesen saját ötleteket vinni, ezen kívül szerencsém is volt, hiszen minden eddig felkérésnél igen komoly szabadságot kaptam. Egy adott környezet és a már létező kiadványok ismerete olykor egyébként remek kiindulásai alap, mert fel lehet borítani a már lefektetett szabályokat…”

Viszont kiderült, hogy J. V. nem csak SF/fantasyt ír. „Nem, bár a fantasztikum valamilyen formában ezeknek is része. Igaz, egyelőre nincsen sok és még nem is jelentek meg sehol. Készülő regényem is éppen ilyen – reményeim szerint kissé nehezen kategorizálható.”

Sokkal inkább indóháznak nevezném, mert végül is innen, Perdido egyik peronjáról indult el hazánk irányába Miéville sikergyorsa. És valahol menetközben a szerelvényre felugrott a hazai siker letéteményese, a magyar műfordító. Ahogy egyre beljebb hatoltam ennek a steampunk/neogoth/horrorfantasy megapolisznak a bugyraiba (már maga az elnevezés is riasztó!), kettős titkot sikerült lelepleznem – egy füst alatt China Miéville-ét és Juhász Viktorét. Miéville-é az egyszerűbb, ugyanis azzal, hogy megírta Perdidót, könnyűszerrel bebizonyította, hogy így is lehet. Öntörvényű író módjára, pimaszul fittyet hányva a klasszikus, modern, de akár posztmodern elvárásoknak, a műfaji előírásoknak, a próza kőbe vésett és tudatalatti szabályainak, szóval, jókora fricskát adott a „hivataloskodó” irodalmi kívánalmaknak.

Mintha a szerző valamiféle álombogyó hatása alatt gyakorlatilag összegereblyézne úgy nyolcszáz oldalnyi színpompás verbális, képi és egyéb ötletorgiát, mindent, amit személyesen a saját fantáziájában vagy a körülötte lebegő elmék álmainak világában megpillantott. Izgalmas kísérlet ez, mert a történet végig pengeélen táncol, sőt, mondhatnánk, a disszonáns dramaturgiának, a gyakran fájdalmasan nyomasztó magamutogató ötletáradatoknak köszönhetően a regény igen hamar a gátlástalan szózsonglőr szerepében tetszelgő szerző áldozatává válik. Bizony, mert egyes vesztes (túlírt, felesleges) fejezetek áldozatként belefulladnak a Kankó-folyó orrfacsaró hullámaiba. És sehol sincsenek a vogyanojok, hogy kihalásszák a fullasztóan felesleges motívumokat, kalandokat, szereplőket… Ott nyüzsögnek a történetben, csak azért, mert az író megálmodta őket. Talán ő is Lin kidülledő keprih szeméhez hasonlóan összetett vizuális kakofóniának látta a várost. És a regényben tükröződő különleges látásmódját, szárnyaló fantáziáját és egyedülállóan aprólékos, bővérű mesélőkedvét bizony sokan kritkátlanul rajongják, másoknál viszont a szómenésével alaposan kiverte a biztosítékot ez a kétségkívül impozáns könyv.

Mert Miéville ezzel a könyvével bebizonyította, hogy egyszerűen megteheti mindazt, amit itt megtett (és akkor az ideális cselekményszövés szabályai szerint innen akár tovább is léphetne egy fegyelmezettebb próza irányba. És magyar hangja szerint „szerencsére Mr. Miéville ezt meg is tette; a következő két regénye már sokkal kevésbé burjánzó, a novelláiról nem is beszélve.”)
Mert annak ellenére, hogy egyféle „neurotikus kényszeres íróként” minuciózus agy-, szó- és ötletmenésével alaposan túlírja könyvét, a szöveg többnyire mégis dalol. Ez ilyen egyszerű. Mert eklektikus stílusával dekadens megaprózát alkotott. Mert ő erre született. Hogy a 21. század egyféle verbális Hieronymus Bosch-jaként meghökkentsen, elborzasszon, nyomasszon és ijesztgessen… és elkápráztasson. Hiszen a regényével (mely művei között második a sorban, azaz, akár nevezhetnénk egy „remegő kezű ifjú wouldbe titán zsengéjének” is… ha nem robbanna ki a Perdido minden bekezdéséből, mondatából az a pimaszul roppant magabiztosság) ezt egyszer s mindenkorra sikerült bebizonyítania. Dehogy is remegett a keze! Hatalmas adag önbizalommal egyszerűen odatette a sok száz oldalnyi prózát. És mit érdekelte az, hogy mit szól majd a kritika, az olvasók a Perdido egyre-másra burjánzó leírásaihoz… Hogy pimasz a fickó? Hát mit várunk egy huszonvalahány éves „pasastól”, hippi szülők gyerekétől, aki trockistának vallja magát? És ráadásul még akadémiai értelemben is túlképzett azokkal a sorra begyűjtött diplomáival. És ontja magából a regényeket…

És mit várunk a könyv magyar fordítójától? Hogy minimum ugyanolyan színvonalon bírja és szeresse a célnyelvet, mint az író a saját kiinduló közegét. És nagyon úgy tűnik, hogy ezt a Perdidóval J. V.-nak sikerült bizonyítania.
Mindig hangoztatom azt a szubjektív meggyőződésemet, mennyivel nehezebb a műfordítóknak, mint az íróknak. Mert az író leül, szabadjára engedi fantáziáját, és bőven elég, ha megbirkózik a saját forrásnyelvével, amelyet, ugyebár, vélhetően anyanyelvi szinten birtokol. Ezzel szemben a műfordító az íróasztal és szék belakásának pillanatától kezdve gyakran fájdalmasan sokat kénytelen feladni saját magából, és leginkább csak „munkaadójának”, az írónak intelmei szerint használhatja, elsősorban az ő érdekében kamatoztathatja nyelvi tehetségét. Na jó, talán még a szerkesztőnek, lektornak is lehet némi beleszólása a fordítás alakulásába. A fordítótól viszont kimondottan elvárják a tiszteletteljes „rabszolgamunkát”. Csúnyán mutat a monitor fehérségén ez a kifejezés, de valahol tükrözi a lényeget. Hűségesen, tisztelettudóan, nagy odaadással tolmácsolni egy idegen ember kreálta idegen gondolatvilágot. Függetlenül attól, hogy forrásnyelvi vagy célnyelvi orientációjú fordítás születik ujjai nyomán… Hiszen neki a feladata nem más, mint közvetítővé válni. Egy másik, ismeretlen közeget, életet, filozófiát, birodalmakat, világot, dimenziókat – legyen az bármilyen szokatlan, bizarr vagy groteszk – áthozni határokon és élvezhető formában a külvilágban járatlan olvasók elé tárni. Egy másik ország, nemzet, kultúrközösség gyakran idegen, értelmetlennek tűnő reáliáit érthető szavak koszorújába fonni. Nagy felelősség, nehéz feladat ez.
És mennyivel nehezebb a feladat, amikor mindez ráadásul egy kitalált, sci-fi-fantasy-horrormotívumok uralta – Miéville kifejezésével élve – „weird” műfaj közegében játszódik, a maga beszélő neveivel, különféle xenoszereplők sajátos nyelvi rétegeivel! Nagy adag elkötelezettség, sőt, alázat kell ahhoz, hogy az ember nap-mint nap, hosszú heteken át úgy üljön le reggel a gépéhez, hogy saját egyéniségét visszafogva egy másik íróember szolgálatába lépjen. Miközben maga is aktívan alkotja saját képzelőereje SF/fantasy termékeit.

De azért az számomra kérdés marad, mennyire nyomta el saját magát, tulajdon írói egyéniségét J.V., amikor lefordította a Perdido pályaudvar, végállomást. Lehet, hogy egyáltalán nem kényszerült ilyesmire, mert a szövegből végig kiérződik a fordító lelkes ügybuzgalma. Amit a Gépezetben tisztességesen elvégzett munkának éreztem, az itt, nem akarok nagy szavakat használni, egyfajta reveláció erejével hat. Mert nemcsak a Miéville-féle városvilág terminuszainak sikeres visszaadásával, hanem a sokak által „barokkosnak” aposztrofált szövegek, aprólékos ábrázolások hosszasan sorjázó, jelzőkben gazdag mondatataival, a leírásokban el-elakadó bekezdések, oldalak szövevényével, a gyakori beszélő tulajdonnevek találékony magyarításával, az egyes szereplők egyéni nyelvezetének lefordításával és sok minden más fordítói nehézséggel kellett megbirkóznia. Kisebb magakadások ellenére a magyar szöveg gördülékeny, túlnyomórészt élvezhető lett. Az olvasó esetleges fáradt sóhajait pedig sokkal inkább Miéville verbális orgiájának rovására lehet írni, mert a fordító, ugyebár, hozott anyagból dolgozik.

A kéziratban a beszélő nevek mellett előfordult jó pár egyéb próbaköve a fordítói leleménynek: versike, a Szövő más dimenzióbéli szövegautomatizmusa, a khimérák és más teremtmények sajátos nyelvezete és számos neologizmus, azaz a szerző által alkotott egyedi szóhasználat…
Lin elmutogatott mondanivalójának átiratán azért elkezdtem töprengeni. Kíváncsi voltam, vajon az eredeti is ilyen automatikus fádsággal követi a némaságra kárhoztatott rovarfejű nő hétköznapi szavakra tagolt mondatait. Egyáltalán nem jött át Lin „élőbeszédén” az, hogy a khepri egyfajta, a siketek óhatatlanul lemerevedett, óhatatlanul leegyszerűsödött gesztusnyelvén kommunikál. És nincs is érzékelhető különbség Lin jegyzetfüzetébe írt megszólalásai és eljelelt mondatai között. Szóval itt, hiányzott az írói, fordítói (?) sziporka…
És előfordulnak más apróságok is, olyasmik, amikre a kritikus is csak elszánt összpontosítással figyel fel. Pár szintaktikus bizonytalanság, néhány fáradtságról árulkodó megoldás (a „bogár” kifejezés használata éppen hogy nem tükrözi a „bug” írói szándék szerinti dehonesztálónak szánt konnotációját, talán a „csótány” jobban illett volna a kedveskedő hangulatú (bogaram) magyar szó helyett) természetesen előfordul a nyolcszáz oldalas kéziratban. De ezeket csak azért említem, hogy emlékeztessek arra, J.V. is csak emberből van.

Viszont határozottan olyan emberből van, aki éppen arra született, amivel ideje túlnyomó részében foglalkozik. Mondhatnám, hogy a Perdidóért kijár neki az ováció, lelkendezhetnék afölött, miféle szerencsés véletlen hozta össze ezt a két összeillő személyiséget, az írót és fordítóját, idézhetnék mesterien megfogalmazott mondatokat, jól megválasztott, találóan ritkaszép és ráadásul tényleg ritka… ritkán használatos jelzőket, szellemesen megalkotott neologizmusokat, frappáns módon képzett tulajdonneveket… de nem teszem. Mert Miéville-nek ezt a – számos hiányossága ellenére – elementáris prózáját, egyedi stílusát, anarchistán fegyelmezetlen történetalkotási koncepcióját és ezek lenyűgöző fordítását úgysem lehet elmesélni, mert a többi olvasóra is vonatkozik ugyanaz, ami a kritikusra, vagy érzik a szavak, mondatok mágiáját vagy nem.
J. V. fordítására egyúttal az is érvényes, ami az angol nyelvű eredetire: lehet önfeledten olvasni, de nagyon oda kell figyelni.
Mert a szememben J. V. a sci-fi fordítás terén legalább olyan tehetség, mint a Perdido megapolisz megteremtője, China Miéville, a fantázia műfajain, témáin gátlástalanul átlépő író-enfant terrible…

És hogy tisztességes, objektív(?) legyek, hosszadalmas szócséplésem után kérdésemre, hogy J.V. mire a legbüszkébb, bevágom a fordító saját szavait: „Jelenleg a Perdidóra. Úgy kellett magyarítani egy egész világot, hogy megmaradjon a fentebb említett jellegzetes hangulata. Nagyon remélem, hogy sikerült. Miéville szövege elég barokkos, ráadásul nagyon alaposan kidolgozott világról van szó: beszélő neveket használ, de furmányosan és életszagúan (például az ő kitalációjában az évszázadok alatt változnak, torzulnak az elnevezések), és a legtöbb névnek még funkciója is van, hangulatot is kell teremtenie az olvasó számára.”

A magyar olvasó számára ezt ketten teremtették meg.

– o –

És ezek után nézzünk körül egy olyan földrészen, amelyet ki sem kellett találni, csak leleplezni hogyan is működnek a dolgok valójában ott, túl az Óperencián. Mert fél lábbal talán mégiscsak egyféle mesebeli Amerikában termettünk. Napjaink olyan Amerikájában, amely nem kedvez az isteneknek… talán azért, mert nem is olyan mindenhatóak?
De miután egyszer már az egész világpanteon teljes bűbájos pereputtyával, mitikus szokásaival, hagyományaival igézetestül, rontásostul és ravasz mágikus szemfényvesztéseikkel meg agyafúrt civil szélhámosságaikkal együtt áttelepült az újvilágba, hiába áll rendelkezésükre a kulisszák mögötti „túlvilág”, mégis kénytelenek elfeledetten és elhanyagoltan élni végtelen életüket az egyszerű amerikai átlagemberek között. És ahogy egyre inkább feltöltődnek emberi gyengeségekkel, gyarlóságokkal, újvilági történetüket is egy emberszabású krónikással jegyeztetik le. És nagyon úgy tűnik, Neil Gaiman bizalmasan ismeri létezésük múltját, jelenét, és talán a jövőbe is egy keveset belelát, tisztában van az emberi és túlvilági lények együttéléséből fakadó nehézségekkel, meghökkentő fordulatokkal, tragédiákkal.
És a magyarítással megbízott J.V. sem sokban maradhat el a szerző bűbájos szómágiája mögött.

Kedvelem az olyan fordítókat, akik szokatlan, ritka vagy kikopó félben lévő szavak használatával újragazdagítják az olvasók szókincsét. Szeretem a fordító szótárában felbukkanó harákolást, paszulykórót, felhágólécet, az alma hersegését, a poroszkálást, kántálást, ahogy a hősnek ledöccen a feje, talán csak a rianás hiányzott a jeges jelenetből, és a karmazsinpiros gyakoriságát éreztem egy kicsit eltúlzottnak.
És határozottan érdekes megfigyelni, ahogyan a két világ egymásra és egymásba épülő nyelvi rétegeit (az archaikustól az egyes nációk nyelvi jellegzetességein és a profán istenek és civil börtöntöltelékek gyakran durva argóján, szlengjén keresztül a legmodernebb, digitális (isten)generáció szókincséig) a regény 370 oldalán összeillesztette a fordító.

Nem könnyű szöveg az Amerikai istenek regénye. A tulajdonnevekkel jól megbirkózott a fordító, kompromisszum árán megtartott egyes eredeti nyelvi változatokat, illetve leleményesen lefordította ott, ahol szükségesnek vélte, a beszélő neveket, mindenekelőtt a kultúrhősökké avanzsált istenek nevét. Egyetlen fordítás láttán akadtam meg, amikor egy rabszolgalányt váratlanul és indokolatlanul átneveznek Zsuzsinak, így magyar helyesírással…
Hála a fordítói lábjegyzeteknek néhány igencsak indokolt esetben segítséget kap az olvasó az ismeretlenebb reáliák, kultúrtitkok megfejtéséhez. És ott a sok vers, mondóka, dal, szlogen, idézet… majd mindegyik megtalálta fordítóját (Körmendi Ágnes versfordításaiért J.V. külön köszönetet mond), de akadt olyan is, ami eredeti változatban került be a kéziratba. Tehát itt is bizonyos fordítói engedmények árán formálódott a szöveg. A stilárisan is összetett, többrétegű regény kívülről először egyfajta börtönből induló újkori komor pikareszk történetnek tűnik, aztán ahogy a főcselekményre rárakódnak az újabb és újabb mellékszál-epizódok (még egyfajta, általam feleslegesnek tartott Gyökerek-parafrázist is kapunk), egyre mélyebbre merül az olvasó a titkokba, rettenetbe, kínba, a „kulisszák” mögül támadó fátumra… De a regény nyelve ezt felesleges borzongatás, riogatás nélkül képes közvetíteni az olvasónak.
A fenti apróbb kifogások mellett egyetlen nagyon is hétköznapi dörgedelem… igen, jó szokásom szerint mindig éles szemmel figyelem a központozást, a vonatkozó névmások alkalmazását, a páros testrészek használatát. Szóval ezeken a szőrszálhasogató „odóizmusokon” múlik, hogy az író/fordító virtuális színjelest vagy csak ötös alát kap.

Minden vallás egy nagy metafora – tudjuk meg a Gaimantől, és mire az utolsó lapig érünk, azt is megértjük, hogy ez a regény is egy metafora. A világunkról, a múltról, a jelenről, az emberekről és az istenekről. És az egyik szereplő, Whiskey Jack magyarázata is a helyére kattan, mert „az istenek meghalnak, ha elfelejtik őket… és az emberek is elpusztulnak.”
Gaiman tett róla, hogy legalábbis az olvasói között ez ne történjen meg. És hazánkban Juhász Viktoron múlik, hogy ezek a profán, szabadszájú és „átkozottul” embervonású istenek közöttünk is sokáig megmaradjanak.
Ezért kapja meg a csillagos ötös(alát).

Odo.

© Solaria Sci-Fi Magazin . Minden jog fenntartva.

Közreadva: 2006-06-03 (3227 olvasás)