Nemrég érkezett az információ, hogy Romániában ki akarják
adni Markovics Botond Zsoldos díjas regényét, az Isten gépeit. Pár mail- és
kérdésváltás után elkezdtem faggatni a regény fordítóját, Balin Ferencet. Az
interjú formáját befolyásoló két érdekes körülményére szeretném felhívni a
figyelmet: határon túli partner lévén a szokásosnál többet kellett eszkábálni a
kéziraton, különös tekintettel az ékezetekre, de Feri bájosan erdélyi stílusa,
amellyel bemutatja kalandos életét, egyúttal arra ösztökélt, hogy minél
szabadabban hagyjam áradni a regényes történet pergő mondatait.
Kikérdezésem a szokásos kérdésekkel indult: ki vagy te, Balin Feri? Hogyan mutatkoznál be? Hol születtél, milyen hátteret hoztál magaddal, most hol élsz? Hogyan lesz valakiből Romániában műfordító, meg lehet ebből élni, vagy ott is olyan nehéz, mint nálunk? Milyen nyelvekből fordítasz? Specializálod magad valamilyen műfajra, témára? A sci-fivel hogyan, mikor ismerkedtél meg? Eddig milyen írókat fordítottál? Esetleg te magad is írsz... ?
B.F.: Hát vegyük sorra a kérdéseket!
Az igazi nevem Forgách Ferenc, a Balin Feri álnevet elsősorban azért használom, mert nem találkoztam még olyan románnal, aki helyesen írja le az igazi nevemet. Eredetileg nem is a Balin álnevet használtam, hanem a Bálintot, ez ugyanis anyámnak a leánykori családneve. De mikor beküldtem az első elbeszélésemet a Nautilus szerkesztőjének, Michael Haulicának, ő tévedésből Balinnak írta, és mire észrevettük a hibát, akkorra már mindenki Balinként ismert.
Születtem Székely Keresztúron 1973 októberében, gyerekkorom is a Székelyföldön töltöttem, egy Isten háta mögötti faluban, egy annyira jól eldugott helyen, hogy hétévesen meg hírüket sem hallottam a románoknak. Ezért elég kellemetlen volt, mikor utánam jöttek a szüleim, és elkezdtem iskolába járni Gyulafehérváron. Persze magyar nyelvű iskolába, de rendszeresen volt román óránk is. Hát kínlódtam.
Ötödikes voltam, amikor a sci-fivel találkoztam, akkor a volt magyar tanárnőnk, Göncz Hajnalka megajándékozott Ciolkovskijnak a Séta a Holdon című elbeszélésével. Ez annyira megtetszett, hogy azután már rendszeresen kerestem a sci-fit. De olvastam bármit, mert nem volt miből nagyon válogatni. Mire befejeztem a nyolcadik osztályt, akkorra már nem volt mit olvassak az iskola könyvtárából. Mikor a középiskolát végeztem el, akkor már a városi kőnyvtárba is csak rendbe rakni a könyveket jártam be, mert amit érdemesnek tartottam, azt már mind elolvastam.
A középiskolát már román tagozaton végeztem, mert a legközelebbi magyar nyelvű gimnázium Enyeden volt. Az első két évben az osztálytársaim rendszeresen dőltek a kacagástól, mikor beszélni hallottak, ezért egy szép nap elhatároztam, hogy megtanulok románul rendesen. Attól a pillanattól kezdve csak románul olvastam, persze az értelmező szótárral magam mellett. Az lett a vége, hogy az érettségi vizsgán románból a maximálist kaptam. Akkor már mindegy volt nekem, hogy melyik nyelvet beszélem, még gondolkozni is mindig az utoljára beszélt nyelven gondolkoztam.
Amikor az utolsó évet jártam a gimnáziumban, akkor nálunk lakott a nagyapám. Mindkét szemét hályog fedte, így semmit nem látott. Az egyetlen szórakozása az volt, mikor olvastam neki. Ő, mind nyakas székely ember, soha meg nem tanult románul, ezért rendszeresen kellet fordítsak. Ezt egy idő után annyira megszoktam, hogy a románul irt könyveket képes voltam neki magyarul olvasni.
A gimnázium után nem mentem egyetemre, igy hát a katonság várt rám. Itt kiderült, hogy egy hazátlan kóbor magyar vagyok... Ahogy szabadultam, rögton összecsomagoltam, és kimentem Magyarba dolgozni. Két év alatt rájöttem, hogy ott sem fonják kolbászból a kerítést, és visszatértem Erdélybe, mikor a munkahelyemen az egyik munkatársam, akit én barátomnak gondoltam, megmagyarázta, hogy csak egy jött-ment szőrösnyelvű román vagyok.
Otthon munkába áltam, de Magyarországra rendszeresen kijártam különböző üzletemberekkel fordítani. Legtöbbszor arra kellett vigyáznom, hogy ne elismételjem, amit mondtak, hanem lefordítsam, azért mert nekem abszolút mindegy volt, hogy melyiket beszélem.
Megnősültem, elvettem egy román lányt, aki angol-francia tanárnő volt. Na meg egyetemre jart akkor is. Bérben laktunk, kellett mindig a pénz, így hát két helyen is dolgoztam, éjjel pékként kenyeret sútöttem, nappal kőművesként házakat építettem. Utazni már nem volt időm, meg aludni is minden héten egyszer aludtam, szombaton reggeltől vasárnap estig. Másfél évig bírtam, akkor már odakerültem, hogy gyalogolás közben elaludtam, és nekimentem egy leparkolt autónak.
Ezután visszatértem Magyarországra, de sajnos akkor sem tudtam huzamosabb ideig maradni, azert mert egy magyar állampolgár megpróbalt egy pár székely lányt pénz helyett veréssel fizetni. Elvette az útlevelüket, mobil telefonjukat, minden pénzüket, és a verés után azzal fenyegette őket, hogy megöli azt, amelyik szólni mer. Amikor megtudtam a dolgot, hát beleszóltam, az illetőt letartóztatták, és akkor figyelmeztetett egy budapesti rendőr, hogy az, aki a lányokat megverte, egy ismert helybeli mafióta, és elvárható, hogy a haverjai megpróbáljanak majd zaklatni. Nem tartottam érdemesnek kivárni, így hát kimentem Dániába. Elég, hogy ebből az ügyből kifolyólag a házasságomból is válás lett. A volt feleségem nem tudta elhinni, hogy semmi közöm nem volt a lányokhoz, ő azt hangoztatta, hogy ilyesmit normális ember nem tesz idegenekért. Amire megértette, hogy én nem vagyok normális, akkor már késő volt. Dániában nem maradhattam, így hát Spanyolországban dolgoztam egy ideig, ott újrajátszottam a Magyarországon történt dolgokat olyan értelemben, hogy két ismerős román lány után összejártam a fél Spanyolhont, amíg sikerült őket megtalálni. Három román meg két spanyol azzal foglalkozott, hogy lányokat adott el rendszeresen albán mafiótáknak, és én ebbe szóltam bele, mikor a két lányt a portugál határ melletti Santa Martha Del Los Baros nevű városkában egy lakásban fogva tartva megtaláltam.
Azután Olaszországban probáltam szerencsét, de mivel mindenfelé a román útlevelem miatt úgy kezeltek, mint egy lehetséges bűntevőt, ráuntam az egészre és hazatértem.
A mostani élettásamat az interneten ismertem meg. Akkor is el készültem az országból, mármint Izraelbe. Ebben az ügyben kellett Bukarestbe jönnöm. Mivel ő itt lakott már akkor, hát találkoztunk, és az lett belőle, hogy lemondtam az elutazást és Bukarestbe költöztem.
Még abban az évben beiratkoztam az egyetemre, építkezési szakra. Három évet ki is jártam, de az idén abbahagytam, mert az iskolázási évdíjat annyira megnövelték, mintha egyenesen a Harvardra avagy az Oxfordra járnék. A román politika így működik, az az alapja, hogy meg kell nyúzni a népet.
Na meg persze dolgozok is, két építkezési vállaltnál vagyok tervrajzoló, adatbázis kezelő, stb.
Írni meg olvasni mindig szoktam, ez a kettő mindig megmaradt, bármerre jártam. Magyarorszagról tucatszámra hordtam haza a sci-fiket meg a klaszikusokat. Egy pár könyvet, mármint Móra Ferencnek az Aranykoporsójat, Jókainak az Erdély Aranykorát meg a Rákóczi fiát lefordítottam románra, de ez még akkor volt, mikor a számítógépet nem ismertem. Nem is olvasta más, csak egypár barátom na meg a volt feleségem. Időközben el is kallódtak valamerre, mert soha nem gondoltam, hogy érdemes lenne felvenni a kapcsolatot egy román kiadóval.
Az írásaimra sem vigyáztam különosebben, mert csak magamnak írtam. Az egyetlen, amelyikre ügyeltem, az egy füzetekre írt, román nyelvű sci-fi regény volt. Ezt olvasta el egy barátnőm, és annyira megtetszett neki, hogy szó szerint újraírta számítógépen, azután meg megajándékozott ezzel a változattal. Ez került véletlenul a mostani élettársam kezébe, és miután elolvasta, azt kérdezte, hogy miért nem adom egy kiadó kezébe. Hát azért, mert nem érdemes...
De azért leültem egy délután, tavaly novemberben és öt-hat óra alatt írtam egy elbeszélést. Ezt küldtem el Haulicának a Nautilus online folyóirat szerkesztőjének. Nem válaszolt semmit, de azért az elbészélésem benne volt a következő számban. Írt egy e-mailt egy hónap után, azt akarta tudni, hogy nincs-e véletlenül még egy elbeszélésem, mert meg kellett volna jelenjen már a következő szám, de nem gyűlt össze elegendő anyag. Válaszoltam neki, hogy nincs, de ha szükséges, hát írok egyet estére, ez ugyanis délfelé lehetett. Aznap este meg is kapta az elbeszélést, felhívott és azt kérdezte, hogy ezt tényleg egy pár óra alatt írtam? Én inkább azon csodálkoztam, hogy ez neki hihetetlennek tűnik. Miután megjelent az új szám, írt újra egy e-mailt, ebben arra kért, hogy írjak rendszeresen, mert ő összegyűjti az írásaimat, és valamikor a jövő évben kiadja. Hát azóta, mikor időm van, írogatok. Ugyanúgy, mint mindig, annyi a különbség, hogy amit írok, azt nem tartom meg magamnak.
Tagja vagy a SRSFF-nek, bemutatnád ezt a szervezetet? Huszonnégy tagjával az SRSFF egy helyi társaság, vagy esetleg egész Romániát képviseli? Illetve országotoknak van valamilyen, az összes sf/f érdekeltet összefogó szervezete? Kapcsolódik a SRSFF valamilyen nagyobb szervezethez, egyetemhez, kiadóhoz...? Mivel foglalkoztok a társaságon belül, milyen feladatokat tűztetek ki magatok elé, ill., ha röviden bemutatnád, mit illene tudni a tagságnak a honlapon felsorolt neveiről? Hogyan jutottál be ebbe a társaságba?
B. F.: Az idén januárban felhívott egy idegen telefonon. Azt akarta megtudni, hogy hajlandó lennék-e találkozni valakivel egy sci-fivel kapcsolatos ügyben beszélgetni. Így ismertem meg Dănuţ Ungureanut, Sebastian Cornt, Marian Truţăt , Cristi Teodorescut, na meg a többi román sci-fi írót. A beszélgetés vége meg az lett, hogy még abban a hónapban megalapítottuk a Romániai Science-Fiction és Fantasy Társaságot. Nekem nem sikerült megértenem a mai napig sem, hogy miért hívtak engem, amikor olyan írókat mellőztek, akiknek már jó pár írásuk jelent meg.
De a SRSFF jól összeállt, és amit kitűztünk célul, az gondolom, hogy meg is valósul. Kezdetben csak kilencen voltunk, azóta, ha lassan is, de a tagok száma nőni kezdett. Idővel majd tényleg elmondhatjuk, hogy a romániai scifit szervezetként képviseljük. Azért idő kérdése, mert nálunk is, mint mindenütt, az emberekkel nehéz dolgozni. Romaniában van legkevesebb húsz olyan ember, aki úgy képzeli, hogy a román sci-fit ő személyesen kell képviselje, ezért mindegyikük azt szerette volna, hogy őket valaki meghívja, és a társaság elnöki székébe beültesse. De sajnos ezen a széken csak egy ember ülhet, ez meg szerintem is csak Danuţ Ungureanu lehet, már csak azért, mert az ő írásai messzemenően jobbak. Ezért azonban a többi tizenkilenc még haragudhat. Azok, akik képesek a saját büszkeségüket félretenni a jó ügy érdekében, azok mellénk állnak, akik nem, azok még évekig szájalni fognak, és azon rágódnak, hogy kitől kértünk engedélyt.
Ez a társaság épp azért alapítódott, mert szükség volt rá, Romaniaban nem létezett mostanig egy, az egész ország sci-fi/fantasy érdekeltjeit összefogó szervezet. Nem mondhatjuk, hogy egy valamilyen nagyobb szervezethez kapcsolódunk, sem kiadóhoz, sem egyetemhez, de kozreműködünk veluk. Az évi Kenguru vetélkedő szervezői például minket kértek meg, hogy segítsünk nekik összehozni a román szakos versenyhez szükséges anyagot. Tervbe van véve egy creative writing tanfolyam szervezése is, május óta újraindítottuk a most pár éve abbamaradt ProspectArt irodalmi kör működését is, az idén, valamikor novemberben meg kellene jelenjen a SRSFF válogatásában egy antológia, ha sikerül, akkor év végén megalapítjuk a SRSFF díjakat is, na meg azt is kitűztük célnak, hogy kapcsolatot tartsunk fenn a többi európai ország sci-fi szervezeteivel is.
Visszatérve a SRSFF-hez, ez egy olyan soselátott csodabogár. Van itt mindenféle ember, olyan is aki egyszerű sci-fi rajongó, olyan is aki még a Ceauşescu idejében kezdett írni ( Dănuţ Ungureanu), olyan is aki később kezdte, de azután hatalmasakat lépett (Sebastian Corn), na meg vannak, akik rég írnak, de csak mostanában jelent meg az első könyvük ( Marian Truţă, Cristian Teodorescu, Claudius Stătescu). Az alapítótagok közül mindenképpen meg kell említenem Mihai-Dan Pavelescut, aki tudtom szerint már több mint száz könyvet fordított román nyelvre, persze angolból, az egyszerű tagok közül Ana Veronica Mirceat, aki ír is meg fordít is, Lucian Merişcat, aki egyike a legrégibb román sci-fi íróknak, na meg Liviu Radut, akinek a legtöbb műve jelent meg mostanig. A tagok közül kettő, mármint Sebastian Corn és Liviu Radu tagjai a Román Írók Szövetségének is. A társaságnak bárki tagja lehet, attól függetlenül, hogy író, kiadó, fordító vagy egyszerű rajongó. Példaul ott vagyok én is, rólam azonban nyugodtan eldöntheti bárki, hogy hova tartozok, mert nem fogok ellentmondani.
Milyen magyar kiadókkal ápoltok kapcsolatot, vagy Botond regénye még csak az első lépés? Hogyan találkoztál Botond (Brandon Hackett) regényével? Folyamatosan figyelemmel kíséred
magyar sci-fi eseményeit? Hogyan született a döntés, hogy le lesz fordítva a regény? Az Isten gépei címet hogyan szándékozol lefordítani?
B. F.: Ezért vettem fel a kapcsolatot a Metropolisz Media Kiadó képviselőjével, ugyanis a magyarorszagi sci-fivel nekem kellett kapcsolatot teremtenem. Ők, mármint Csordás Attila nagyon pozitívan állt a dologhoz, így került hozzám az Isten Gépei. Mivel valóban nagyon megtetszett Botond regénye, hát írtam egy könyvajánlót, ez felkeltette a Millenium Könykiadó szerkesztőjének, Horia Nicola Ursunak a figyelmét, és kérésére elküldtem neki az Isten Gépeit. Ő még be sem fejezte az olvasást, mikor már eldöntötte, hogy ezt érdemes lefordítani és kiadni románul is.
Mindkét kiadó képviselőjének megadtam a szükséges telefonszámokat, email címet, ennél többet azonban nem tehettem, de szerencsére nem is volt szükség ennél többre. Ők, ha jól értettem, már megegyeztek, még hátra van egy szemtől szembeni talákozás, hogy a szerződest aláírják. Engem felhívott Ursu, hogy megkérdezze, hajlandó vagyok-e lefordítani a könyvet, én meg igent mondtam. Ez nem jelenti azt, hogy mindenképp én kell legyek az, aki lefordítja, bármelyik fél, ha ismer valakit, akiben inkább bízik, én kész vagyok átadni a munkát, nekem csak az a fontos, hogy megjelenjen románul. Idővel azt szeretném elérni, hogy minden magyar sci-fit, már amelyiket érdemes, lefordítsunk és kiadjuk. Az, hogy én fordítom vagy más, hogy a Millenium kiadónál avagy máshol jelenik meg, mind mellékes.
Román nyelvtudatlanságommal megsaccoltam, hogy a munkacímed (Maşinile Domnului) jelzős szerkezetnek tűnik, ami ugye nem egészen felel meg a forrásnyelvnek, ezért is kérdezek rá. De ha tévedek, akkor javíts ki, légy szíves! A magyar-román fordításokban milyen nehézségekkel kell a fordítónak megküzdenie? Mikor fog megjelenni a regény, hány példányban, milyen promóciót terveztek a könyvnek?
B. F.: A könyv címével kapcsolatban felmerült kérdés ügyében már írtam Botondnak is. Nagyon sok változat nem áll a rendelkezésünkre, a létezők közül még az általam választott tűnik a legmegfelelőbbnek. Ursu úgy írt a saját blogján a könyvről, mint „ Maşinăriile Divine”, magyarra fordítva Isteni Gépezet, ez azonban eltávolodik az eredeti címtől. Még rendelkezésünkre áll az esetleges „Artefactele Domnului”, itt az „artefacte” szó szószerinti jelentése varázstárgy, ellenben összekötve az Istennel egy emberi értelemmel felfoghatatlanul bonyolult, de mindeképp technikai gépezetre utal, szerintem sokkal megfelelőbb a „Maşinile Domnului”.
Sajnos nem fordítok egyetlen másik nyelvből sem. Az angolt is csak annyira beszélem, hogy szükség esetén megértsem magam. Ha egy angol nyelvű filmet nézek, akkor nincs szükségem fordításra, de ettől még nagyon messze van az igazi nyelvismeret.
A szakmámnak sincs semmi köze a műfordításhoz, de úgy vagyok én ezzel, ahogy Rejtő Jenő mondta az egyik regenyében: attól hogy valaki rendőr főkapitány, még tudhat hegedülni is.
Sajnos azt sem tudom megmondani, hogy milyen nehézségekbe ütkozik egy magyarból románba fordító valaki, ezt már csak azért sem, mert nekem a magyar az anyanyelvem, és ezt soha el nem felejtem ( annak ellenére hogy néha eltelik jó pár hónap, amíg valakivel ezen a nyelven beszélhetek ), a románt meg úgy beszélem, hogy senki ki nem találja, hogy ez egy betanult nyelv. Amikor Brandon Hackett könyvéről kérdeztek a barátaim, nekik is azt mondtam, hogy azt szeretném, ha valamelyikük hajlandó lenne diktálás után írni, így elég lenne még egyszer elolvasni a könyvet, na persze egyenesen románul.
Románból magyarra fordítani nekem valamivel nehezebnek tűnik, elsősorban azért, mert nagyon sok olyan szó van, ami Erdélyben használatos, de más nyelvekből átvett szavak és Magyarországon nem használhatók, ezért mindig át kell gondolnom, hogy az eredeti magyar megfelelőt használjam, és ne a megszokott kifejezést. Ami még nagyobb gond, az az ékezetek használata. Ahhoz hogy magyar ékezeteket használjak, át kell állítanom a számítógépet, akkor meg a betűk teljesen máshova kerülnek, mint amit a billentyűkön ír, és keresgetek utánuk.
Szeretném, ha a magyar olvasóknak röviden bemutatnád a román sf-et.
B. F.: Sajnos a román sci-fit röviden lehetetlen bemutatnom. Ha csak neveket sorolok fel, az nem jelent semmit, az írásaikat bemutatni röviden meg épp nem tudom, mindegyiknek más a stílusa, a kedvenc témái, sőt még a szereplők karaktereinek a felépítése is különbözik. Nem lehet százötven-kétszáz évet és több mint ötven írót csak úgy röviden bemutatni.
Megismertünk hát egy kalandos sorsú erdélyi születésű sf barátot, írót, cikkírót, fordítót,
http://www.nautilus.nemira.ro/author/balin_feri/ Markovics sikerregényének román nyelvű fordítóját. A beletekintés az ottani tudományos-fantasztikus irodalomba egyelőre elmaradt, de ami késik, az a Solárián sem múlik. Balin Ferinek meg kívánunk szerencsés „egyenesen román nyelvű Maşinile Domnului olvasást”!
A legvégén pedig mi ketten, Balin Feri és Odo megköszöntük egymásnak az interjút.
© Solaria Sci-Fi Magazin . Minden jog fenntartva.
