Az Alföldön születtem, 1930-ban, Szentesen. Életem első tizennyolc évét egy olyan házban töltöttem, amely akkor még a városon kívül volt. Ezt döntő momentumnak tartom; a természettel való együttélés, majd miután elszakadtam tőle, az utána érzett nosztalgia életem végéig kísérni fog. A másik ilyen momentum az olvasás - és még előtte az olvastatás - volt, mert négyéves koromtól kezdve a felolvasás volt az egyetlen, amivel a környezetem féken tudott tartani. Mire eredendő szellemi restségem az első osztályban legyőzetett, és végre megtanultam olvasni, kivülről el tudtam mondani Kipling A dzsungel könyvét és vagy fél tucat Jack London novellát. Első önálló olvasmányom - véletlenül és szüleim tudta nélkül - Tolsztoj Kreutzer szonátája volt. Érthető, hogy a következő hat-hét évben félve és tisztelve kerültem a szépirodalmat. Helyette összeolvastam mindent, amit a természettudományokról lehetett; csillagászat, földrajz, geológia, majd a régészet következett. Mint néhány évvel korábban két nagy régész, Csallány Gábor és Móra Ferenc, én is Csongrád megyében szerettem volna kiásni Attila sírját. A nagy hun története kapatott rá a mitológiára, és Odüsszeusz kalandjain keresztül bátorkodtam újra az irodalom felé. A Krautzer szonáta lehetett még véletlen, Huxley Vak Sámsonját azonban - címe után történelmi regénynek hittem - a sors kihívásának tekintettem. A tizennégy évesek naiv becsületességével küzdöttem meg vele, azután a vélt győztes boldogságával fogtam a Háború és békéhez, majd a Feltámadáshoz. Írók gyakran használják a nem éppen szerencsés kifejezést: "ki kellett írnom magamból". Én akkor úgy éreztem, "ki kell olvasnom magamból" Tolsztojt és Huxleyt. Máig sem sikerült. Hatásukra azonban tizenöt éves koromtól kezdve tudatosan írónak készültem, olvasmányaim megválogatásában egyedül Szerb Antal két irodalomtörténetét és tanulmányait tartva az igazságra vezérlő kalauznak. Azután Budapestre kerültem, és egy baráti társaságban felfedezni vélték zenei tehetségem. Hogy mennyire volt igazuk, azt egykori főiskolai tanáraim nálam hivatottabbak eldönteni. 1949 őszén felvettek a Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés tanszakára, és bár hamar rájöttem, zeneszerző soha nem lesz belőlem, nagyon hálásan gondolok vissza arra az akkor teljesen inproduktívnak tűnő három esztendőre. A zenei forma és szerkesztés minden más művészetnél szigorúbb törvényei és ugyanakkor a fantázia szabadsága, ami éppen e törvények szigorúságából fakad, nagyszerű iskola volt. 1956 tavaszán kaptam meg a zenetanári és kóruskarnagyi diplomámat, és a Magyar Rádió Zenei Főosztályának egyik szerkesztője lettem. Ez a további zenei, irodalmi és tudományos tájékozódásnak olyan távlatát jelentette, amire másutt aligha számíthattam volna. Közben 1963-tól 1967-ig a bölcsészkaron pszichológiát tanultam.
Az olvasót, aki egy sci-fit tart kezében, bizonyára érdekli, hogy ilyen "előélettel" miért éppen ezt a műfajt választottam. A tudományos-fantasztikus irodalommal - Alexej Tolsztoj Aelitáját és Huxley Szép új világát leszámítva - 1957 után kezdtem ismerkedni. Megszerettem, problematikáját izgalmasnak találtam, és nem utolsósorban alkalmasnak arra, hogy írói készségem próbára tegyem. Így készült el a pihenéstől és alvástól ellopott időben a Viking, azután folytatása, a sci-fi olvasók egy részétől "eretneknek" bélyegezett Távoli tűz és ez a könyv. Közben találkoztam Bradbury igazságával - "azt hiszem, elsősorban moralista vagyok" -, és ez megnyugtatott, de csak részben. Mert nem minden sci-fi író - és sajnos olvasó sem - fogadja el ezt, vagy jut el idáig.
Meggyőződésem, hogy minden műfaj önmagát sorvasztja el, ha csupán saját tökéletesítésére törekszik. Agatha Christie műfajának élő klasszikusa, a legjobb krimiket mégis - talán nem sértem meg ezzel őket - Dürrenmant, Greene és Faulkner írták. ?gy érzem, részben ez a veszély - a bezárkózás - fenyegeti a sci-fit is. Mindenáron, sokszor fogcsikorgatva csak sci és csak fi akar lenni. Ebből már legtöbbször már jó eredmény, ha csak a fi sikerül. Hosszan sorolhatnánk a példákat, akár a kriminél; a legjobb sci-fik közül hányat írtak olyan "outsiderek", mint Thomas Mann, Huxley, Karinthy vagy Merle. Nem szeparáció kell, hanem szintézis. Minden szívdobbanásunkkal nemcsak a saját életünket fogyasztjuk, hanem egy-egy darabkáját is meghódítjuk annak a titokzatos birodalomnak, amit úgy hívunk: jövő. A sci-fi - a jövő és benne az ember. De hogy a holnapi nap is már ahhoz a birodalomhoz tartozik, és méginkább arról szól, hogy ember, rendszerint megfeledkezünk. Pedig minden írás egyedüli célja - és itt a műfaji határok értelmüket vesztik - csak az ember lehet.
1970. március
Nem sokat tudok hozzáfűzni ezekhez a tizenhat éve leírt mondatokhoz, de talán nem is szükséges. Az életrajzi kiegészítés előtt egy tévedésemet kell beismernem. 1970-ben azt hittem, a sci-fit a bezárkózás, a belterjes tökéletesítés veszélye fenyegeti. E helyett - ezt látnom illett volna - utolérte a sikeres műfajok végzete; zászlaja alá sorakoztak a féltehetségek, a szubkultúrák hivatlan parazitái, a horrort és a pornót becsempészők, az áltudományos mítoszteremtők az öncélú szürrealista virtuózok, a hatásvadász western-elemekből összetákolt fércműveket gyártó tollforgatók. A sikert, milliós - illetve nálunk a százezren felüli - példányszámokat kitűnően megszervezett előzetes propagandával olyan művek hozták, amelyeknek már semmi közük nem volt Bradbury vagy Lem legnevesebb eszméihez. Az íróval együtt-gondolkodás szép játékát - ami szerintem e műfaj lényege - felváltotta a meghökkenésre építő, azzal manipuláló szerzők egymásra licitálása; ki tud vadabb, vérfagyasztóbb, követhetetlenebb, vagy bárgyúan primitív, stilárisan siralmas történetet az olvasó elé tálalni?
Zsoldos Péter: A feladat című művének harmadik kiadásából, 1987
