Szerző: Ray Bradbury
Cím: Szép arany almáit a nap
Kiadó: Agave
Terjedelem: 224 oldal
ISBN: 978 963 9868 66 3
EAN: 978 963 9868 66 3
Kötés: puhakötés ragasztva
Megjelenés: 2010. március 4.
Borítóár: 2880,- Ft
2304,- Ft - AgaveBolt
Tartalom:
Ray Bradbury egy modern kulturális kincs, tekintélyes munkásságának metaforikus
ereje felér bármely amerikai mesemondóéval. Elsöprő erejű és titokzatos
költészetének tökéletes példája ez az 1953-ban megjelent kötet, benne csupa
időtlen történettel.
A magányos világítótoronytól a hatvanmillió éves szafariig, a naphoz közelítő
űrhajótól egy gyilkosság mániákus utóhatásáig Bradbury biztos kézzel vezet
minket nem csupán a meglepő és felkavaró jövőbe, de a jelen csodáihoz is,
amelyeket mi magunk talán el sem tudtunk volna képzelni.
A szerzőről:
Ray Bradbury 1920-ban született az Illinois állambeli Waukegan kisvárosban, mely
sok történetének
színtere. Tizenéves korától folyamatosan ír, több száz története jelent meg a
korabeli pulp magazinokban. A több mint 30 kötete közül a legismertebb a
Fahrenheit 451, a Marsbéli krónikák, A tetovált ember és a Gonosz lélek közeleg,
de számos írását adaptálták színpadra és filmre is. Sok díjat mondhat magáénak,
mint például a 2000-ben a Nemzeti Könyvalaptól kapott legrangosabb amerikai
szépirodalmi díjat, vagy a 2004-ben az amerikai elnöktől átvett kitüntetést.
Bradbury jelenleg Los Angelesben él és rendíthetetlenül dolgozik.
RÉSZLET:
A Ködkürt
A jéghideg víztükör közepén, távol minden szárazföldtől, rendületlen kitartással
vártuk esténként a köd érkeztét, és amint eljött az ideje, rögvest megolajoztuk
a sárgarézből készült szerkezetet, és begyújtottuk a kőtorony ködlámpáját.
McDunn-nal a fakószürke égen verdeső apró madaraknak éreztük magunkat, miközben
a vörös, majd fehér, majd megint vörös színben pompázó fénnyel újabb és újabb
pillantást vetettünk a magányos hajókra. És ha a jelzéseinket nem is látták, a
Hangunkat mindig hallhatták, hiszen jól ismert Ködkürtünk zengő basszusa
könnyedén áthatolt a ködfoszlányokon, hogy aztán mint kártyapaklikat zilálja
szét a parton veszteglő sirályokat, és korbácsolja magasra a tajtékos
hullámokat.
– Magányos élet ez, de hozzá lehet szokni, nem igaz? – kérdezte egyszer McDunn.
– Hozzá – feleltem. – Hála az égnek, magának jó a beszélőkéje.
– Holnap viszont rajtad a sor, fiam – mosolygott McDunn –, hogy megtáncoltasd a
hölgyeket és igyad a gint.
– McDunn, min gondolkodik, amikor magára hagyom?
– A tenger titkain. – McDunn meggyújtotta a pipáját. Egyike volt ez a hűvös
novemberi estéknek, és valamivel hét óra után járhattunk. A fűtés kitartóan
melegített bennünket, miközben a fénysugár száz meg száz irányba csóválta
farkát, a Ködkürt pedig egyre csak bömbölt a torony tetején tátongó szájból.
Vagy százötven kilométerre volt tőlünk a legközelebbi város, mindössze egy
elhagyatott út tekergőzött át a holt vidéken a tengerhez, magányos sziklánkat
háromezer méternyi jeges víz választotta el a szárazföldtől, a hajók pedig ritka
vendégnek számítottak mifelénk.
– A tenger titkain – ismételte meg a gondolataiba veszett McDunn. – Tudtad, hogy
ez az átkozott óceán a világ legnagyobb hópelyhe? Ezernyi formát és színt képes
feltölteni, miközben ide-oda hullámzik. Nincs hozzá hasonló. Egészen különös.
Egy este, évekkel ezelőtt, egyedül voltam itt, amikor a tenger összes hala
kiúszott idáig. Valami az öbölbe kergethette őket, és szinte reszketve bámulták
a tornyot, ami hol vörös, hol fehér, hol vörös, hol fehér színt vetett a riadt
kis arcukra. Megfagyott az ereimben a vér. Olyan volt, mintha egy hatalmas páva
farkát alkotnák, éjfélig csapkodtak össze-vissza. Aztán egyszer csak hang nélkül
eltűntek, mind egy szálig. Máig azt gondolom, hogy ez az egész valamiféle furcsa
tiszteletadás lehetett. Egészen különös. Gondold csak végig, minek is láthatták
ők ezt a tornyot, ami több mint húsz méter magasba emelkedik a víz fölé, a
tetején lévő isteni szem folyamatosan pislog, ráadásul mindeközben valamiféle
szörnyeteg-hang bömböl belőle. A halak nem is jöttek vissza soha, de ki tudja,
számukra talán egy rövid időre úgy tűnhetett, hogy valamiféle isteni jelenlétet
élveznek.
Megborzongtam, majd kinéztem a végeláthatatlan szürke pázsitként a semmibe nyúló
tengerre.
– Hát igen, rejtélyek dolgában a tenger kifogyhatatlan. – McDunn nyugtalanul
pislogott és pöfékelt a pipájából. Egész nap feszült volt, de nem mondta meg,
miért. – Lehet nekünk ezer hajónk meg olyan tengeralattjárónk, de még vagy
tízezer évszázadnak kell eltelnie, mire tényleg lábunkat vetjük az elsüllyedt
földek igazi fenekén, az ottani csodavilágban, és megtudjuk, mi a valódi
iszonyat. Gondold csak végig, fiam, odalenn még mindig Krisztus előtt 300 000-et
írnak. Miközben mi mindenféle trombitával parádéztunk, és nyesegettük egymás
fejét és országait, addig ezek a lények ott éltek a tenger felszíne alatt húsz
kilométerre lévő fagyban, egy korban, ami olyan vén, mint az üstökös szakálla.
– Tényleg öreg világ lehet.
– Gyere csak. Van itt valami különleges, amit már régóta meg akarok neked
mutatni.
Ráérősen, halkan diskurálva felbaktattunk a nyolcvan lépcsőn. Amint megérkeztünk
a torony tetejére, McDunn lekapcsolta a helyiség világítását, hogy ne
tükröződjön a fény a táblaüvegen előttünk. A világítótorony jelzéseit
szolgáltató hatalmas szem halk hümmögéssel forgott olajozott üregében. A Ködkürt
tizenöt másodpercenként vehemensen tülkölt egyet.
– Mintha egy állat hangja lenne, nemde? – McDunn bólintással válaszolta meg
saját kérdését. – Mintha egy hatalmas, magányos állat sírdogálna az éjszakában.
Csak üldögél itt, a tíz billió év peremén, és odakiált a Mélységnek, hogy „Itt
vagyok, itt vagyok!” A Mélység pedig válaszol neki. Johnny, már vagy három
hónapja ügyelsz velem, úgyhogy itt az ideje, hogy felkészítselek arra, amit
látni fogsz. Minden évben eljön a nap, amikor – McDunn itt előrébb hajolt, hogy
végigpásztázza a ködtől sűrű homályt – valami meglátogatja a világítótornyot.
– A halraj, amiről az előbb beszélt?
– Nem, fiam, ez valami más. Mostanáig nemigen akartam előrukkolni vele, mert
tartottam tőle, hogy kótyagos öregúrnak fogsz tartani. De nem halogathatom
tovább, mert ha hihetek a naptáramnak, ami tavaly ilyenkor is megbízhatóan
jelzett, akkor ez a valami ma este jön el újra. Nem akarok belemenni a
részletekbe, látnod kell a saját szemeddel, úgyhogy ülj csak le ide mellém. Ha
aztán úgy tartja majd kedved, holnap csomagolhatod is a düftin nadrágodat, a
motorcsónakkal elhajózhatsz a partfoknál lévő mólóhoz, berámolhatsz a kocsidba
és kereshetsz magadnak valami helyre kis szárazföldi városkát, ahol éjjelente
melegedhetsz a dunyha alatt. Nem foglak én se kérdőre vonni, se hibáztatni. Csak
hát ez a valami az elmúlt három évben mindig eljött, és mostanáig senki sem volt
velem, aki igazolhatta volna, hogy nem hülyültem még el teljesen. Úgyhogy várj
és figyelj.
A következő fél órában csak pár kósza suttogást váltottunk egymás között. Amikor
belefáradtunk a várakozásba, McDunn elkezdte ecsetelni néhány megfigyelését és
elméletét. Magáról a Ködkürtről is volt mit mondania.
– Egy sok évvel ezelőtti napon egy férfi végigsétált a part mentén, megállt a
tengerágon, és a napfény-hiánytól hűvös parton a következőket mondta:
„Szükségünk volna egy hangra, ami a vízen keresztül figyelmeztetni tudja a
hajókat. Készítek hát valamit, ami képes kiadni magából ezt a hangot. Olyan hang
lesz ez, ami legyőzi az időt és a ködöt, ami úgy várja az embert, akár egy üres
ágy az éjszakában, egy üres ház az ajtónyitás után, vagy a levélfosztott fák ősz
idején. Olyan keserves hangot ad majd ki, mint a délnek tartó madarak, mint a
novemberi szél, vagy mint a kemény és hűvös partot mardosó tenger. Fájdalmasan
magányos hang lesz ez, ami senki figyelmét nem kerülheti el, és hatására sok
házban fognak zokogni, a kandallók forróbban izzanak majd, és a messzi városok
összes lakója boldog lesz, hogy zárt ajtók mögül hallgatja ezt a távoli hangot.
Készítek hát egy eszközt, ami képes kiadni magából ezt a hangot, Ködkürtnek
hívják majd, és mindenkit, aki csak meghallja, emlékeztetni fog az öröklét
szomorúságára és az emberélet rövidségére.”
Erre a Ködkürt megszólalt.
– Csak azért találtam ki ezt a történetet – folytatta McDunn halkan –, hogy
valamennyire talán megmagyarázzam, miért jön vissza ez a valami a
világítótoronyhoz minden évben. Én egészen biztos vagyok benne, hogy a Ködkürt
hívja, és amikor megérkezik…
– De… – próbáltam közbevágni.
– Csitt! – teremtett le McDunn. – Ott van! – kiáltott, és a Mélység irányába
mutatott.
Valami a világítótorony felé úszott.
Mint mondtam, ezen a ritka hűvös éjszakán csontig hatoló hideg volt a toronyban,
a fények szüntelenül villogtak, a Ködkürt pedig újra meg újra felszántotta a
kusza homályt. Nem láthattunk se messze, se tisztán, az ólomszürke tenger
mindenesetre háborítatlan nyugalommal hullámzott az éj csendjében, mi pedig
kétszemélyes magányunkban figyeltük a torony magasából, ahogy a messzeségben
vízfodor képződik, ami hullámmá, aztán buborékként felfúvódó tajtékká dagad.
Végül jókora, sötét színű, mérhetetlen nagy szemeknek otthont adó fej emelkedett
ki a jéghideg tenger felszínéből, nyomában egy végtelennek tetsző nyakkal. A fő
vagy tizenkét méterre magasodott fel ezen a kecses és éjszínű nyakon. Csak
ezután következett a test, ami egy fekete korallokból, kagylókból és
langusztákból álló apró, szakadatlanul csöpögő szigetként emelkedett ki a
mélyből. Végül aztán fellibbent egy farok is. A fej búbjától a farok végéig
olyan harminc méter hosszúnak becsültem a szörnyeteget.
Mondtam valamit, de már nem emlékszem, mit.
– Nyugalom, fiú, nyugalom – suttogta erre McDunn.
– De ez lehetetlen! – szakadt ki belőlem.
– Nem, Johnny, a mi létezésünk lehetetlen. Ez olyan, mint amilyen mindig is
volt, tíz millió év alatt nem változott semmit. Mi és a föld változtunk, mi
lettünk lehetetlenek. Nem ő!
A bestia lassan és behemót alkatához illő borongós méltósággal úszkált a fagyos
vízben, messze tőlünk. Ahogy a köd körbefogta irdatlan testét, a lény
átmenetileg alaktalanná vált. A kolosszus egyik szeme elfogta, megtartotta és
visszatükrözte világítótornyunk sűrű, vörös, fehér, vörös, fehér sugarát, akár a
magasba emelt lemez, ha fényjelzésre használják. A bestia különben éppen olyan
néma volt, mint a köd, amit átszelt.
– Ez valamiféle dinoszaurusz! – nyögtem, majd a lépcsőkorlátba kapaszkodva
leguggoltam.
– Igen, bizonyára közéjük tartozik.
– De azok kihaltak!
– Ez nem halt ki, csak elrejtőzött a Mélységben. Mélyen, egészen mélyen a
legmélyebb mélységben. Igaz is, Johnny, mélység, ez aztán a kifejező szó. Már
magában is milyen hideg, sötét és feneketlen.
– És most mit tegyünk?
– Hogy mit tegyünk? Ideköt a munkánk, nem mehetünk el innen. Különben meg
nagyobb biztonságban vagyunk itt, mint egy csónakban, ami a szárazföld felé
igyekszik. Az a bestia akkora, és majdnem olyan gyors, mint egy torpedóromboló.
– De miért pont ide jön?
A következő pillanatban megkaptam a választ.
A Ködkürt megszólalt.
A szörnyeteg pedig válaszolt.
A kiáltás egymillió évnyi vízen és ködön túlról érkezett. Olyan gyötrelmes és
magányos hang volt ez, hogy borzongás járta át tőle minden egyes porcikám. A
szörnyeteg ismét kiáltott a toronynak. A Ködkürt megint válaszolt. A szörnyeteg
újra felbőgött. A Ködkürt ezúttal is válaszolt. A szörnyeteg kitátotta hatalmas,
fogakkal teli száját, és pont olyan hang szakadt ki belőle, mint amilyet a
Ködkürt adott ki. Magányos volt, mérhetetlen és távoli. A remetelét, a
határtalan tenger, a hűvös éjszaka, a végtelen elhagyatottság keserves hangját
hallottuk.
– Érted már – suttogta McDunn –, miért pont ide jön?
Bólintottam.
– Johnny, ez a szerencsétlen szörnyeteg, ami a parttól ezer kilométerre, több
mint két és fél ezer méterrel a felszín alatt éldegél egymagában, legalább egy
millió éves. Gondolj csak bele, milyen lehet ennyi időn át várakozni. Fiam, te
képes lennél erre? Ki tudja, lehet, hogy ez a bestia fajának utolsó példánya. Én
hiszem, hogy az. Képzeld magad a helyébe. Öt évvel ezelőtt emberek érkeznek erre
a vidékre, felépítik ezt a világítótornyot, megszólaltatják a Ködkürtjüket, az
pedig csak bömböl és bömböl, egyenesen afelé, ahol te az igazak álmát alszod, és
eltemetkezel egy olyan világ tengermélyi emlékeibe, amelyben több ezer hozzád
hasonló lény élt, de most egyedül vagy, egyes-egyedül egy olyan világban, ami
már nem nyújt neked otthont, csak bujkálásra kényszerít.
A Ködkürt viszont újra meg újra megszólal, te pedig összerezzensz a Mélység
iszapágyában, és kinyitod a fél méter átmérőjű kameralencsékre emlékeztető
szemed, majd megmozdulsz, de őrületesen lomhán mozogsz, mert egy egész óceánnyi
víztömeg súlya nyomja a vállad. A Ködkürt távoli, de ismerős hangja ezer
kilométer messzeségből is elér, mire a bendődben rejlő kohóban felizzik a tűz,
és gyötrelmes lassúsággal elindulsz a felszín felé. Irdatlan étvágyadat
megszámlálhatatlanul sok tőkehallal, csellével és több rajnyi medúzával
csillapítod, majd egészen lassan emelkedni kezdesz az őszi hónapokon át,
elhagyod szeptembert, amiben a köd formálódni kezdett, áthaladsz októberen,
amiben a köddel együtt a kürt hívószava is erősebbé vált, majd eljön november
vége, amikor továbbra is nap nap után egyre magasabbra küzdöd magad, és már
majdnem eléred a felszínt, a szíved pedig változatlan sebességgel ver. De muszáj
lassan haladnod, mert ha egyből a felszínre törnél, felrobbannál. Úgyhogy három
teljes hónapig tart, mire eléred a víztükröt, és újabb pár napba telik, hogy a
jeges vízen át eljuss a világítótoronyhoz. Ott vagy tehát, Johnny, kinn az
éjszakában, te vagy a létező leghatalmasabb fenevad, ami valaha a világra jött.
A világítótorony pedig egyre csak hív, a nyaka éppúgy a magasba emelkedik a
vízből, akár a tiéd, alkatában is rád emlékeztet, és a legfontosabb, hogy a
hangja is olyan, mint a tiéd. Érted már, Johnny?
A Ködkürt megszólalt.
A szörnyeteg válaszolt.
Láttam és megértettem mindent: hogy milyen lehet egy millió éven át egyedül
várni, hogy visszajöjjön valaki, aki soha nem jöhet vissza. Felfogtam, milyen
lehet a millió évig tartó tengermélyi magány, a vízfenéken töltött végtelen idő
tébolya; rádöbbentem, milyen lehet átélni mindezt úgy, hogy közben az égről
eltűnnek a repkedő ősszárnyasok, a szárazföldeken kiszáradnak a lápok, a
lajhárok és a kardfogúak a nekik jutott idő leteltével kátrányvermekbe
süppednek, az emberek pedig termeszekként szaladgálnak fel-alá a dombok között.
A Ködkürt újra megszólalt.
– Tavaly – folytatta McDunn – a lény egész éjjel körözött, egy percre sem állt
meg. Nem jött túl közel, gondolom, kissé összezavarodott. Ki tudja, lehet, hogy
félt. Talán még dühös is volt, amiért egészen idáig úszott, hiába. Másnap meg a
köd váratlanul feloszlott, és előbújt a Nap, az égbolt pedig olyan kék lett,
akár a festményeken. A szörnyeteg viszont nem bírta a forróságot és a csendet,
úgyhogy elúszott, és vissza se jött. Gondolom, elvonult egy évre emésztgetni az
élményt, elrejtőzött, hogy a lehető legalaposabban végiggondolhassa.
A szörnyeteg már alig százméternyire járt tőlünk, de a közte és a Ködkürt között
zajló párbeszéd tovább folytatódott. A fénysugár újra meg újra megvilágította a
bestia szemét, amiben mintha egyfolytában tűz és jég kavargott volna.
– Micsoda élet ez – sóhajtott McDunn. – Kitartóan várni valakit, aki soha nem
jön vissza hozzád. Jobban szeretni azt a valakit, mint amennyire az a valaki
szeret téged. Egy idő után már legszívesebben elpusztítanád ezt a valakit, csak
hogy ne okozzon neked több fájdalmat.
A szörnyeteg a világítótorony felé száguldott.
A Ködkürt változatlanul bömbölt.
– Próbáljunk ki valamit – mondta McDunn, és kikapcsolta a Ködkürtöt.
A csend ezt követően olyan erővel tört ránk, hogy a torony ablaküvegei mögött a
kenőzsírral bevont lámpa lomha forgása mellett saját szívverésünket is
hallhattuk.
A szörnyeteg mintha megfagyott volna. Jókora lámpás-szemével csak pislogott,
óriási barlang-száját tátva hagyta. Vulkánok hangjára emlékeztető morajlás tört
fel belőle. Jobbra-balra tekergette a fejét, akárha a ködbe veszett hang
forrását kutatná. Aztán a világítótoronyra emelte a tekintetét, és újabb morajló
hangot adott ki. Szemében végül felizzott a tűz, aztán a vizet szántva a
toronynak rontott, és ekkor megláttam, hogy a tekintetében már kínnal vegyülő
düh lüktet.
– McDunn! – kiáltottam. – Kapcsolja vissza a kürtöt!
McDunn babrálni kezdett a kapcsolóval, és bár újra életre keltette a Ködkürtöt,
a fenevad nem tágított. Egy pillanatra megláttam gigantikus mancsait, és a
tornyot megcélzó, ujjszerű nyúlványok között a csillogó halpikkelyes hártyát. A
kolosszus fájdalomtól gyötört jobb szeme úgy csillant fel előttem, akár egy
katlan, amibe egy óvatlan pillanatban metsző halálsikollyal belezuhanhatok. A
torony megremegett. A Ködkürt felsírt, a szörnyeteg pedig megismételte a hangot,
majd fogcsikorgatva nekirontott az üvegnek, ami szilánkesőként ránk zúdult.
McDunn ekkor karon ragadott és felüvöltött: – A pincébe!
A tornyon újabb remegés futott végig, az épület kezdte megadni magát. A Ködkürt
és a fenevad egyaránt ordított. Mi elbotlottunk, és félútig legurultunk a
lépcsőn. – Gyorsan! – sürgetett McDunn.
Éppen csak elértük a föld szintjét, amikor a torony összeroskadt. Gyorsan
beugrottunk a lépcső alól nyíló szűkös kőpincébe. A hirtelen meginduló
sziklaesőt végtelennek tűnő rázkódás kísérte. A Ködkürt hirtelen elnémult. A
szörnyeteg rohama sikeres volt. McDunn és én meg csak guggoltunk a földön,
szorosan egymás mellett, miközben a világ körülöttünk darabjaira hullt.
Aztán az egész véget ért, és nem maradt más, csak a sötétség meg a borotvaéles
szikláknak csapódó tenger robaja.
Meg az a másik hang.
– Hallgasd csak – suttogta McDunn.
Eltelt egy perc, mire engem is elért a hang. Először csak a vákuumhatással járó
levegővétel hangját hallottam, majd a szörnyeteg jajveszékelését, a
zavartságáról és magányáról árulkodó őrjítő üvöltést, ami teljesen beborított
minket, a bestia elviselhetetlen bűze megtöltötte a levegőt, és éreztük, hogy a
fenevad a pince-cellánktól mindössze sziklafalnyi távolságra van. A lény csak
tátogott és bömbölt. A torony semmivé lett, és vele együtt a fénysugár is.
Végleg odaveszett az, ami egy millió esztendőn átívelő hangjával felébresztette
a tengermély remetéjét. A szörnyeteg nagyra tátotta a száját, és újra meg újra
felkiáltott, akárha a Ködkürt szólt volna. A messzi tenger felszínét szelő hajók
pedig nem láthatták a fényt, nem láthattak semmit, elhaladtunkban csupán arra
gondolhattak ezen a késő éji órán, hogy „Igen, ez a Magányos Öböl ködkürtjének a
hangja. Akkor minden rendben. Megkerültük a hegyfokot.”
A szörnyeteg egész éjjel bömbölt.
Másnap délután, amikor a mentőcsapat megérkezett, hogy kiásson bennünket a
sziklákkal betemetett pincéből, a nap teljes erejével ragyogott.
– Egyszerűen csak összedőlt – magyarázta McDunn komoran. – Jött pár erősebb
hullámcsapás, és nem bírta tovább. – McDunn itt megcsípte a karom.
Más magyarázatot hiába is kerestek volna. Az óceán nyugodt volt, az ég kéken
fénylett, egyedül az algáéra emlékeztető, átható bűz lehetett volna gyanús,
amelyet az összedőlt torony romjait és a part menti sziklákat borító zöld anyag
árasztott,. Máskülönben csak az ismerős légy-döngicsélés hallatszott. A
sziklákat verdeső hullámok semmit sem vetettek partra.
A következő évben új világítótornyot építettek, de addigra már a parttól nem
messze lévő városkában dolgoztam, volt feleségem és egy békés házam, ami az őszi
éjszakákon sárgás fénnyel ragyogott, miközben nejemmel a zárt ajtók mögött
melegedtünk, és a kémény némán pöfékelt. McDunn természetesen elvállalta a
felügyeletet az új világítótoronyban is, amit saját kénye-kedve szerint
építtetett, acéllal megerősített beton felhasználásával. – Biztos, ami biztos –
mondta.
Az új világítótorony novemberre készen is állt. Egyik este elhajtottam az
épülethez egymagam, leparkoltam, kinéztem az ónszínű vizekre, és meghallgattam
az új kürtöt, amint magányában percenként egyszer, kétszer, háromszor, négyszer
is megszólítja a messzeséget.
A szörnyeteg?
Az soha nem jött vissza.
– Végleg elment – panaszolta McDunn. – Visszaúszott a Mélységbe. Megtanulta,
hogy ebben a világban semmit sem érdemes túlságosan szeretni. Elbújt a
legmélyebb Mélységben, hogy újabb millió évig várjon. Szegény szerencsétlen! Ő
csak vár, miközben az ember jön és megy ezen a szánalmas kis bolygón. Ő csak vár
és vár.
Sokáig üldögéltem az autóban, és közben kitartóan hallgatóztam. Nem láttam sem a
világítótornyot, sem a Magányos Öböl éjszakai fényjelzését. Egyedül a Kürtöt
hallottam, semmi mást. Olyan volt a hangja, mintha a szörnyeteg bömbölne a
távolból.
Csak ültem ott, és azt kívántam, bár tudnék mit mondani.
Roboz Gábor fordítása
